Csók, a Haláltól!

Újra ebben a dohos szürke kúriában, úgy ahogy van, rühellem az egészet. Sőt rühellem az összes két lábon járó embereket, elfeket, törpöket és a többi alantas lényt. De ide kényszeríttetek maguk közé, kezem ökölbe szorul. S felgyülemlett indulataimnak most e masszív kőfal issza meg a levét, mikor öklöm találkozik vele, s mint pókháló úgy futnak végig rajta a repedések.

Igen, ó igen, immáron egy éve kényszerülök e korcsok közé, halandók. Bah még a szaguk is irritál, nem hogy a látványok.

~ Chöh már egy éve is eltelt? El sem hiszem így rohanna az idő..~ Érzem ahogy belső hangom meglágyul, félek elenyészik kegyetlen rideg mivoltom e esendő lények között. Egy év, ismétlem minduntalan e két szót, s lassan emlékképek gyülemlenek fel bennem…

„- HaHa mit akarsz azzal a fogpiszkálóval. Na add csak ide szépen!- Közlöm az ellenem támadó katonával, s könnyűszerrel tépem ki kardját karjával együtt, s ahogy irányba fordítom a kardot a leszakadt testrész minimális vért fröccsentve arcomra, hullik le valahol a hátam mögött a földre. De a kard a kezemben megállíthatatlanul halad a gaz ellen ki rám támad mert meggyaláztam és megöltem az asszonyát, azt a szukát. Hallom, ahogy a kard enyhén megcsúszik a páncélon, de nem engedem neki, s így kénytelen áthatolni a fémen. S már hallom is az édes sercenést ahogy az enyhén megcsorbuló penge felnyitja a szövetet majd az alatta rejtező bőrt és húst. Látom a fájdalomtól eltorzuló arcát, de ez nekem nem elég! A kard markolata már fordul is s egy 360fokos fordulatot tesz a sebben, de a gyilkos fémet csak lassan tolom előre, had szenvedjen még, még egy kicsit. De ez az átkozott paplovag nem egymaga jött, hozta az egész bagázs, pehükre!

Felnevetek, mikor egy korcs nyila átdöfi a vállam, érzem forrongó fekte vérem kicsiny érként megindult vándor útjára. Kezem megrándul, ó nem a kardot kifelé rántottam, halljon csak meg szépen lassan. S most minden figyelmemet a többi korcs felé fordítom, elszánt rémület, mit kiolvasok tekintetükből. S én kacagok, megrémítve bizonytalanságba sodorva őket, nagyot szippantok a levegőből. Mit átjárt a vér és a halál mámorító illata, mi engem arra tüzel hogy még többet öljek. S meg is teszem, mozdulataim pokolian gyorsak, ellenem nem használ a közönséges fém, de talán még a megbűvölt sem. Rokona vagyok a halálnak, édes rokona, a gyötrelem és a szenvedés. Kit elsőként értem torkát ragadtam meg, csak hogy légcsövét kiragadjam s már ismét új áldozat után néztem. Hamar végeztem a húsz - huszonöt fős csapattal, ott állok a hulla halom közepén vérben fürödve, mámorító és egyben idegtépő. Úgy vágyom még a vérre.. És igen a halott istenek meghallgattak, halk nyöszörgés ütötte meg a fülem, a huszonhatodik még él. A gyáva, könnyű volt rátalálni egy kő mögött reszketett, micsoda látvány és micsoda csodálatos éneket hallottam tőle, mikor egyenként törtem el újait s fordítottam ki a vékony bőr alól. Kínoztam, testére több vágást ejtettem, egyszerűen imádtam fájdalmas ordítását. Az a csodálatos ének!” Még most is beleremegek a gondolatba.

„De nem, valaki még is ellenem van, ott, az alant lévők közül. Tisztán hallottam, ahogyan egy büszke paripa vágtat, s ahogyan gyönyöröm tárgyáról felemeltem tekinttetem már láttam is a szürke alakot. Egyetlen morranttás elég volt, hogy a lovát megrémisszem, de neki is elég volt egy halk suttogó szó, hogy megnyugtassa. Közel ért kardján fény csillant, éreztem ahogy égető sebet váj karomra, de én sem hagytam magam. Kardját megragadva rántottam le hátasáról. S tornyosultam fölébe…”

- Xeron! Xeron? Hallasz te egyeltalán?- Megjelent ő kirángatva a találkozásunk első pillanatából, egy év mit sem változott csupán talán nőt egy keveset. Nem is értem, hogy volt képes megfogni. Vékony alkat, izmok? Ugyan már, még is erős. Az ezüst tincsek, mik most is szertelenül keretezik arcát, s ez a zafír tekintet?

- Na jó majd, ha magadhoz tértél…- Ismét elkalandoztam, de most a jelenen az ő alakján. Csoda, hogy nem vette észre hiszen jól titkolom egész lényem egy merő hazugság, de érzelem mentes.

- Ne pattog te kis bolha! Mi az ami ennyire halaszthatatlan?- Lépek utána, de szinte azonnal megbánom, olyan hírtelen fordult vissza felém, hogy hajfonata a válla elé hullott és olyan közel volt hozzám. De a szemei, hogy tud egy ilyen törékeny lény ilyen hihetetlen nagy érzelmeket kimutatni, ha ölni lehetne ezzel a tekintettel, a világ már hallaná a mennyei dalát.

- Én komolyan azt hiszem, hogy értelmezési problémáid vannak. Mert nem hiszem el, hogy tőled fél méterre zajló beszélgetésből nem hallottál semmit!- Hideg nyugodt hangja, mindég előhozza belőlem a gyilkos ösztönt. S kezeimet már rég kecses vékony nyakára fontam volna, hogy megfosszam a levegőtől, de csak lassan, hogy lássam szenvedő arcát. A rémületet, hogy tudja meg fog hallani, de nem tehetem köt az eskü.

- A követ ellopták, innen már ki tudod találni, hogy kiket küldtek el, hogy visszaszerezzék?- Vonta fel szemöldökét a mondat végén, én meg megadóan sóhajtottam. Hát ki mást mint az Ifjú lovagot és a Démonharcost. Gyűlölöm, hogy most legnagyobb ellenségeimnek segítek, de köt az eskü.

- Felfogtam, végy vissza a hangodból mert kibelezlek!- Morrantam rá és erőteljes lépéssel megindultam, nem kelet kérdés ilyenkor mindég összekészít valamennyi útravalót s csak utána indulunk. Mivel nekem ilyesmire nincs szükségem, hát egyenest a térre mentem. Bár egyszer szemem sarkából visszanéztem, s megint szembe találtam magam a szomorú szemekkel. Nem értem őt, de lassan magam sem.

Nem kelet sokat várakoznom, meg is érkezett, szürke utazó köpeny minek csuklyáját már most magára terítette, ugyan az a ló mint egy évvel ezelőtt. Ám még ezt az állatot sem sikerült elpusztítanom akkor.

- Indulunk?- Kérdezte és én bólintottam, de még egy percet várt s egy fekete köpenyt átnyújtott. Csodálkozással fogadtam a ruhadarabot, azt hittem a múltkori akciónk során végérvényesen elpusztult.

- Ezt mire véljem?- Kérdeztem, nem kis gyanúval hangomban, ő egy pillanatra oldalra tekintette, majd igen ez a mosoly. Soha sem értettem, hogy képes még a leggonoszabb lényre is ilyen szeretett teljesen mosolyogni, de megtette.

- Hát mikor lehajított téged az a troll, a köpenyed leesett én felvettem és hát amit elégni láttál az a lópokróc volt.- megdermedtem, s nagy önuralomra volt szükségem, hogy most ne álljak neki ordibálni.

- Ezt! Ezt még kamatostul visszafizetem!- Sziszegtem gúnyosan és sokat sejtetően, erre ő mit tesz, fogja a lova kantárszárát és elindul egy jóízű nevetés közepette. Igen kinevetett, de nem gúnyosan, ha egyszer megértem ezt a tizenhét esztendős fiút, esküszöm szedek egy csokor virágot.

- Nem jössz?- Kiáltott vissza mikor döbbenetemnek köszönhetően tetemes távolságra kerültünk egymástól, bár ezt egy szemrebbenésnyi idő alatt behoztam. S mikor mellé értem vetettem rá egy pillantást, boldognak látszott, de ott tükröződött az elszántság és a kötelességtudat azokban a zafír íriszekben.

Csendben baktattunk egymás mellet, nem szóltunk a másikhoz, fölösleges is lett volna. Beszéd nélkül sokkal nagyobb távot képesek voltunk bejárni, mint mikor veszekedünk vagy csak megvitatunk emberi hangon valamit. Tudtam, hogy ha másra nem, de Revre mindég számíthatok. Gondosan elkerültük a falvakat, mik utunkat álnokul keresztezték volna. De nem minden akadályt kerülhettünk el, így a harmadik éjszakán Rev már aludt, bár igyekezett nem kimutatni, de az esőt követő helymászás igen csak kifárasztotta. Még egy nagyobb gallyat is eltörtem nem is oly távol tőle, de meg sem rezzent. Ahogy ropogott a tűz én a lángok közé fúrtam a tekintetem, nem volt szükségem alvásra, viszont a merengés az ment. Régi szép idők a Pokolban, mennyire hiányzik, s észre sem vettem, hogy Revet bámulom. Egyenletesen szuszog ezt mutatja a takaró emelkedése és süllyedése. Kósza ötlet vezérelt, s mellé osontam egész közel. Vörös íriszeim elvesztek a halovány szín bőrön, az arcon mely oly gyengéd vonású, szinte majdnem nőiesen gyönyörű. Előre nyúltam, s lágyan mi tőlem szokatlan, kivontam egy kósza tincset az arcából. Nem értetem mi vonz ebben a halandóban, elszörnyedtem saját érzéseimtől, de tenni már nem tudtam ellenük. Lassan, a tudatomba férkőzött, hogy egyre több szívdobbanást érzek, de most ezzel nem törődtem. Addig míg egy nyílvesző hegye fel nem karcolta arcom bőrét, több sem kellet, hogy ősi dühöm feltámadjon. Erőteljes, baljóslatú üvöltésemre Rev is fel kelt egy pillantás, ennyi elég volt, hogy tudja ránk támadtak. Ezt élvezte, élveztem, hogy fél szavakból vagy egy pillantásból értjük egymás gondolatait, terveit. A tűzre földet hintettem, s mindketten bevetettük magunkat a sötét rengetegbe. Mikor én még nem akadtam ellenfélre, már hallottam a másik oldalról az ismerős fém csengését s egy apró kis csengettyű hangját.

- Nocsak az én kis társam már talált magának játszópartnert! De hol az enyém? - Töprengtem egy csöppet, mikor a várva várt ellenfél kardja koponyám felé tartott. Aljasan elmosolyodtam, s amidőn a kard elsuhant felettem karmos kezeimet a támadó gyomrába mélyesztettem. Hallottam az elfulladó kiáltást, s rögvest hátrébb húzódtam, nem akartam véres hányadékában megfürödni. Majd mikor térdre esett, mellé térdeltem és belemarkoltam dús hajzatába, pehhére nem volt kopasz.

- Ki küldött? S ezt hogy merészeltétek?- Meglepetésemre az alak a fájdalmait feledve, le akart köpni, de mielőtt ezt megtehette volna arcát keményen a földbe nyomta. S zene volt füleimnek, mikor hallottam egy apró reccsenést. Mi biztosított, hogy eltörtem az orrát.

- Gondolom rájöttél! Ha ilyen illetlenül viselkedsz csak egy placsni marad a fejedből- Mondatom nyomatékosításához folyamatosan nyomtam lefelé, az kapálódzott s egyre nehezebben zilált, s adott valami nyöszörgő hangot. Na ekkor felhúztam a fejét, s vártam.

- Ah Ahri Ahriman, küldött.- Nyögte végre az aljas pojáca nevét, elfintorodtam és megrántottam hátrafelé. De túlbecsültem erőm, s azzal a mozdulattal kitörtem a nyakát. Csalódottan engedtem eldőlni a hullát, s halkan szitkozódtam, hogy lehet valakinek ilyen gyenge nyaka. Rossz érzés nyilallt belém, s mint akit tűvel böktek faron, úgy álltam föl s szagoltam a levegőbe. Rev vérének szagát éreztem, s követve azt rá is leltem. Ledermedve álltam, az ő ellenfele közel sem volt ember, démon volt. Magasabb jóvalta és erőseb is, egymásnak dőltem, a kardok mintha kölcsönösen átdöfték volna egymást. Féltem, attól hogy ez is ugyan olyan jelenet lesz mint mindég az egyik eldől a másik életben marad, de mindég az hal meg aki legnyugodtabb arcot vágja. S most ez Rev volt, nem nem akartam, hogy ez legyen. S az éveknek tűnő pillanat végre véget ért, az ellenség a földre hanyatlott s Rev is térdre rogyott, oldalát szorítva. Habozás nélkül mellé siettem, s akaratlanul is észre vettem ő számlájára immáron három támadó halála írható, míg az enyémre…

- Jól vagyok csak most vágott meg.- Mondta lassan és ügyelve, hogy csitítson légszomján. Ahogy elnézem valóban csak azaz egy nem is túl vészes vágást volt, de akkor is éreztem a vére illatát. Gyanakvóan néztem rá.

- Na mutasd, mert jobb lene ha gyorsan tovább mennék. A mi ki...

- A mi kis tolvajunk küldte őket.- Pislogva néztem rá, most nem, most nem a gondolatomat találta ki, ezt kijelentette. Ó igen és ez a mosoly, közben engedte, hogy enyhén megrongyolódott ingjének aljából kötést készítsek. Fura volt selymes bőréhez érni, de ugyan akkor őrítő is. Vágyni a megszerezhetetlenre, de ezt az érzést még csirájában próbáltam elnyomni.

- Tudod, ha többet szentelnél az elenfeled piszkálására és nem csak a kínzására. Olyanokat is elmond amire nem számítasz. Ouch! Ezt direkt csináltad?- Nézet rám megrovóan, igen valóban kicsit szorosabban meghúztam a kötést, elvigyorodtam.

- Felejtsd el, csak rendesem bekötözöm. Nehogy leessen mint egyeseké.- Céloztam egy múltban történő esetre, mikor dacból bekötötte saját karját, de a kötés alig bírt ki fél órát és letekeredett, hát igen. S e apróságnak köszönhettünk két nap felhőtlen üdülést egy kínzókamrában.

Látszólag megszeppent, fejét kissé lehajtotta, ismerős mozdulat, s ezt én csak egy fölényes mosollyal nyugtáztam.

- Kész! Mit tudtál meg? Ha már itt tartunk. – Kérdeztem a kérdezősködést, de határozottan éreztem nem fog tetszeni, amit hallok. Láttam Rev fontolgat valamit, s kényelmesen elhelyezkedik, végül rám emeli tekintetét.

- A kő nincs is olyan messze, egy falú szentélyében helyezte el, de nem önszántából. Az ottani mágus szerezte meg tőle.

- Ezzel most azt akarod mondani?- kérdeztem vissza, nem én nem akartam kimondani.

- Igen, Ahriman támadásra készül a falu ellen… Akárhogy is nézzük belecsöppenünk egy mini háborúba.- Enyhe fintort vetett, igen sosem volt jó, ha mágus és mágus kell egymás ellen. Főleg, ha a harcuk egy igen csak értékes dologért folyik. S mi ketten mint mindék, valami csoda folytán belecsöppenünk a kellős közepébe.

- Választásunk nincs! Árhg hagyhatnád hogy elintézzem a magam módján- Törtem ki magamból, igaz szeretem kínozni az ellenfeleim, de még jobban szeretem befalni a lelkeiket mik kínlódnak míg meg nem emésztem őket. De ez a jeges és még is szomorú nézés, az elevenembe hatolt, s elfintorodtam.

- Szó sem lehet róla! A lehető legkevesebb áldozattal kell végrehajtanunk a feladatot.- Szóld hidegen és kimérten, s úgy állt föl mintha nem is küzdött volna az előbb életre halálra. S már hátat fordítva el is indult, vissza a táborocskánkhoz, magamra hagyva. Tekintetem izzott s nem tudtam megállni, hogy puszta hullagyalázásból szét ne cincáljam tulajdon két kezemmel a hulláz. Mi egy karnyújtásnyira feküdt tőlem, a baj csak az volt, hogy mire végeztem már képtelen voltam eldönteni. Ezt azért tettem mert dühös voltam Revre, vagy azért mert még életében megsebezte őt.

Végül kelletlenül indultam vissza én is, s mire oda értem ő már felöltözve várt, s mikor meglátott egy szó nélkül indult tovább s én lemaradva mögötte követtem. A csönd mi most köztünk feszült, feszéjező volt és irritáló. Jómagamat is zavarta az az érzés, hogy tudatni akartam vele, hogy csak úgy játszottam a szavakkal. Éretem minél, több időt töltök a társaságában annál kevesebb marad meg belőlem, a sátánnak fattyából.

Ez egyszer nem kutyagoltunk sokat, hiszen hajnalban megérkeztünk a kikötővárosba, s hajóra szálltunk. Az emberek megvetéssel voltak felém, de ez kölcsönös volt. S ha tehettem riogattam őket, gusztustalanul ettem és az ősi tiltott nyelven beszéltem. Tenni ellenem senki sem mert, illetve egyvalaki igen. Rev. De a hajó út, sajnos hamar eltelt, hiszen csak három nap volt, de szinte sajnáltam, hogy a sok halálra ijesztette embert magára kell hagynom. De tudtam néhány óra múlva, sokkal, de sokkal kellemesebb elfoglaltságom adódik…Gyilkos, perverz mosoly húzódik ajkaimon a gondolatra. Gyilkolhatok!

- Mért húzod az orrod?

- Na vajon? Hagyján, hogy egy korcsokkal teli ladikon utazom de hogy egy szekéren amit egy tehén vontat.- fancsalodtam s a lehető leggúnyosabban formáltam szavaim. Ez magában is olyan alantas volt. Erre mit tesz az utazó társam, leugrik a szekérről és mi több engem is magával ránt, amiért persze megkapta gyilkos pillantásom.

- Akkor gyalogolunk! Köszönjük s segítségét!- Köszönt el a pillanatra megálló szekeres embertől. Majd elindult az úton, sosem tudtam, hogy - hogy képes rátalálni az utakra. Csak úgy ösztönből? Bár nem hinném, ám hiába az ésszerű gondolatok, megalázott, nem csak most a hajón is. Az út erdőn átvezetett, s a türelmem most fogyott el, karját durván ragadtam meg s löktem egy fához. Felé tornyosultam, hiszen jó három és fél fejjel voltam magasabb.

- Eresz el míg szépen mondom!

- Mocskos halandó! Szerinted ér valamit a fenyegetésed ellenem. – Szinte üvöltöttem rá, s karját már oly erővel szorítottam, hogy ha még egy kicsit fokozom a nyomást a csont összeroppan. Láttam felcsillanni a fájdalmat a szemében, de az a makacsság árnyékába húzódott.

- Sokat vártál, hogy végez velem, nem gondolod? Vagy talán az bánt, hogy megaláztalak a korcsok előtt? Legalább most már érzed mit érez minden ember a közeledben. - Oly nyugodttan beszélt, mintha a délutáni teánkat fogyasztanánk, közelebb léptem hozzá, mást már rég az őrületbe kergettem volna egy ilyen mozdulattal. De ő csak makacsul nézett rám azokkal a zafír szemekkel. Eleresztettem oly hévvel, mintha magam kezét kelet volna kirántanom az ő szorításából, nem lepődtem meg az ösztönös emberi mozdulaton, ahogyan megtapogatja fájó végtagját.

- Ha befejezted a sátáni hisztit gye…Tudod mit? Menj vissza, vagy bánom én tűnj el a föld színéről. Azt hiszed csak te nem bírod az embereket, téved gyűlölöm ha közelembe vagy. Most pedig Ég veled! – A hideg hang sivár lelkembe fúródott, mint ahogy minden egyes szava ennek a fiatal fiúnak. Nem tőle nem vártam volna ezt el, a düh mit már sikertelenül próbáltam megfékezni, kitört belőle. S igen a nekem háttal állóra támadta, megragadtam és ellöktem.

- Igen elmegyek! Amint végeztem veled!- Mellé léptem, s ő nem mozdul csak feküdt a földön, még csak rám sem nézett. Könnyedén emeltem kezem, hogy átdöfjem s kitépjem épp kezembe tévedő szervét. De képtelen voltam rá, öklöm a földbe mélyedt.

- Hogy te mindég kihozol a sodromból. - Szóltam de válasz nem érkezett, vér ilatta terjengett lassan és alattomosan kúszott az orromba. Fogtam a vékony testet és megemeltem, a halántékáról vér folyt. Elfelejtetem, hogy ember. De lélegzett, óvatosan vettem ölembe, s indultam el vele amerre ő indult. Szitkozódtam, hogy tehetem, már a nap is lemenőben volt.

- Tegyél le te címeres ökör!- Hallottam az oly annyira óhajtott hangot végre, s engedelmeskedve le is tettem. Rev inogva állt meg lábán, s kezét is homlokához emelte.

- Siralmas vagy, hogy erre sem számítottál- Gúnyolódtam egy kicsinyt, nem akartam, hogy hosszú órák aggodalmát felfedezze rajtam.

- Nagyon vicces!- Körül nézett, s őszinte meglepettség suhant át arcán, s ahogy a nap utolsó sugara bearanyozta alakját. Megbabonázva figyeltem, mintha az érintetlen természet állna előttem, csodálatos volt. De a nap mára bevégezte dolgát, s e csodás ajándékot megmutatván eltűnt a hegyek árnyékában. A messzeségben őrtüzek gyúltak, Rev is arra nézett, jól tudta nem fogok bocsánatot kérni.

- A mondó vagyok, induljunk tovább. Így sem szerencsés hogy sötétben érkezünk.

- Rendben!- Egyeztem bele, s el is indultunk, miközben egyre sötétebb lett jómagam egyre jobban figyeltem, főként az előttem lépdelőre. De, hogy mért nem vártuk meg a reggelt? Egyszerű, mire reggel lenne, valószínűleg a csatának is vége lenne.

Kis idő múlva megtorpantunk, szinte tökéletes összhanggal s kerestük meg egymás tekintetét, majd futásnak eredtünk. Valószínűleg, valahol az ellenség és kevésbé ellenség táborai között fél úton jártunk, de a mögöttünk lévő mozgolódás rosszat sejtetett. Így inkább a kevésbé ellenséghez siettünk a faluba. Meglepő, mindég is az volt ahogyan Rev előre érzékelte a tetteket, varázslatának tompa fénye felvillant majd elhalt. S tucatnyi nyílvessző hullott a földre, s érthető mód kifulladt hangon kiáltott.

- Mihanorból jöttünk, a Rend tagjai ként utunkon Leiahe, a tisztalelkűek védőszentje kísért. – Meglepve figyeltem ahogy halványan felköhög a mondat végén. De az előttünk nem messze magasodó cölöp kapu egyik szárnya megmozdult.

- Már számítottunk rátok! Fáradjatok be!

- Mikor szoktok le ezekről a fellengzős dumákról- Súgtam Revnek, aki csak türelmetlenül legyintett, de mosolygott, végre. S egyöntetűen elindultunk, beértünk, fura látvány volt. Vagy csak én számítottam egy faviskókból álló falura. Mert ez a falu más volt, kicsiny kő épületek, s a tekintetet vonzó szentély. Az elöljáróhoz vezettek minket, majd Rev beszélt velük, én nem tartottam velük. De láttam az arcán mikor kijött csalódott, szállást is kaptunk egy szobát két ággyal. Ám mi csak feszülten vártunk, tudtuk az ellenfél nem vár. S nem is tette, éjfél múlhatott néhány perccel mikor tűz ütötte fel a fejét. S ahogy kivonultunk, lassan mi is csatlakoztunk a harcoló tömeghez, valami azt súgta Rev közelében kell maradnom. De a sors úgy hozta, hogy nagyon hamar elválaszt tőle. Számomra nem volt nehéz a harc, sem ember sem démon nem veheti fel velem a versenyt, mivel a sátán fattya vagyok. Bár mindég akadnak próbálkozók s szörnyülködők. Fura a falusiak nem támadtak rám, a köpeny mit viseltem hordozta a Rend jelét, azonban ez vonzotta a támadó fél embereit. Azok vesztükre, jöhettek karddal, lándzsával, íjjal, mind ugyan úgy végezték. Holtan!

Végül azonban, a belső énem azt követelte keressem meg a társam. S így is tettem, fittyet hányva ellenségre vagy barátra. A szentélyben leltem rá, a mágus mellet immáron a követ védelmezte, ám állapota nem látszott rózsásnak, jobboldalán ruháját a sebtől a földig saját vére áztatta. Nem is volt képes jobb karját használni. Dühös lettem, s kivételesen kardot ragadtam.

- Hogy merészeled!- Üvöltöttem egy orvtámadóra, ki Revet akarta hátba döfni, e helyet az én újdonsült pengémmel ismerkedett meg.

- Már kezdtelek hiányolni.- Hallottam fáradt hangját, mosolyomban vicsorogtam. Kezdtem élvezni a helyzetet. Akkor még nem hittem, hogy szembe találom magam egy béklyóba fogott társammal. Keserves harc volt, hisz egy vérből valók voltunk, téptük szaggattuk egymást. De mindkettőnket bilincs kötött az emberibb testhez, mi szenvedett a bennünk lakozó erőtől. Lecsapott rám s én is, de hibáztam s karmos keze áttörte vállam húsát, de amit nem vártam megérkezett. Segítség! A mágus Rev mögöt, kinek kezében a kő egy íj alakját veszi fel és lő, néztem a semmit, de végül testvérem pokoli sikítás közepette miliméterről miliméterre éget hamuvá.

- Nem mondom ha... - szavam elakadt mikor Rev mint egy rongybaba eset össze, nem dermedtem meg. Sőt sátáni gyorsaságommal élve futottam hozzá. De képtelen voltam hozzá érni, de messziről rosszul láttam, vagy csak az aggodalom mutatta hogy eszméletét veszti hiszen könyököl.

- Nem neked kéne engem védeni? - kérdezte s köhögni kezdett, erőteljesen fuldoklóan. S én csak némán néztem, a varázs mi még körül vette, nem engedte hogy hozzá érjek. S megértettem, a fullasztó köhögést lassan vércseppek követték. S a cseppek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek. A mágus aljasul elmosolyodott.

- Ne várd hogy megköszönjem….Te meg mia…- S már ugrottam is el, újabb felismerés nyilalt belém egy átok pontos találatával egyetemben. A földre estem vergődtem, az énem nem érezte a fájdalmat ez volt az én nagy fegyverem, de a test igen s rángatódzott. Mit ér egy kő, ha nincs ki képes használni és tessék, a mágusnak már van használója, ha túl éli a sebeit. De erre nem akartam gondolni. Minden egyre kuszább lett, végül minden sötét…..

„- Mi a szösz már egy szukát is beengednek a papi rendbe- Röhögtem fel s már emeltem kezem, hogy lesújtsak. De ekkor, a karomat éles fájdalom járta át az ellenség féltére emelkedett s tőrével felhasította alkaromat.

- Ezért szétszaggatlak te kis kurva!- Ordítottam s sérült kezemmel ismét támadást indítottam, de a vékony alak nem mozdult. Mint aki olvas a gondolataimban, másik karom később indítom, de beleütközik az idegen karjába. S csupán annyit érek el, hogy felkarcolom arcán a bőrt, így vére lehull a lepel mi eddig takarta.

- Csalódást okoztam?- Szólal meg pimaszul a fiú, ki hihetetlen módon szemből rám támad, dühös meglepettségemet ki is használta, köpenye rám terült s egy újabb vágást éreztem testemen.

- Nem egész jó kis mókának ígérkezel!- Játszani támadt kedvem, de ahogy megfigyeltem az alakot, fura kettősség suhant át elmémen. Ezüst szín tincsek, immáron kicsit ziláltan táncoltak az erősödő szélben, a zafír szemek nem tanúskodtak félelemről csak elszántságról, a mozdulatok légiessége ez az idegen nem közönséges paplovag. Túl fiatal ilyen ügyességhez, de lám a nagy táncunkban ejtett egy hibát s végre fölé kerekedtem. Lefogtam, s mozdulni sem bírt, de pár perc után már nem is próbát. Ügyes tartalékolta az erejét. Jól tudtam meglepem, következő tettemmel, előre hajoltam. S hihetetlennek éreztem, de szinte meg kellet küzdenem a dacos szempárral. De, tervem végrehajtottam, ajkaim az övéhez értek, bár csak egy egyszerű csók volt s még csak nem is mondható élvezetesnek. A tényen nem változtat a gonosz és gyilkos sátánfatty megcsókolta a nemes célért küzdő lovagot. Nem hittem, hogy ezzel az aprósággal gigászi erőt kölcsönzök a halandónak, ajkai néma szavakat formáltak és a sátáni testem átjárta a fehér mágia, mitől undorodtam.

- Te kis korcs!

- Ha én korcs vagyok akkor te egy perverz disznó.- Láttam ahogy dühtől izzó tekintetét rám veti, s megtörli, letöri ajkairól csókom nyomát.

- Még is mit akarsz kezdeni velem? Gyenge vagy te még hozzám!- S ennek bebizonyítására, oly gyorsan, hogy az emberi szemnek követhetetlen mögé kerültem és aljas módon gerincen rúgtam, mitől halkan felnyögött és térdre esett.

- No lám előttem is térdre rogysz, mit fog ehhez szólni Urad!- Felröhögtem, majd a képébe nevettem, sátánian és gonoszul. Nem tudtam, hogy ekkor pecsételtem meg sátáni sorsom. Nehezen állt talpra, de felállt én elmosolyodtam, már vágytam rá, hogy szenvedő énekét halljam. Mert egy ilyen erős léleknek, különösen nehéz előcsalni menyei énekhangját, mi biztosan édes lesz. Támadásba lendülte, hiszen tudtam képtelen lesz akár egy lépést is tenni, a lábán még csak csak megáll. De arra nem számítottam hogy egyszerű elementál mágiával kijátzsik, kezem a szél erejével söpörte félre és tőrét mit csuklóvédője alól húzott elő a szívembe szúrta. Kénytelen voltam felnevetni, ám mikor tenyerét rászorította s másikat sajátjára. A rossz érzés elhatalmasodott felettem, gigászi erők szabadultak fel…”

-Xeron!- Fuldokló köhögést követően hallottam nevem, mit szüntelenül ismételtek, míg végül már csak a köhögés maradt. Karmazsin íriszeim lassan nyíltak fel mintha nem is karnák többé megmutatni a világot. Az omladozó plafon, megtört festményeivel, ez volt mit először megláttam, majd. Meggyötört arc, szörnyen sápadt, az egyre színtelenebb édes ajkak sarkában vér nyoma. A zafír szemek mint megfakult kövek egy megfáradt gödörben, úgy meredtek rám, de a csillogás lassan újjáéledt.

- Hál Istennek! Azt hittem…Khoughhh... - azonnal fel akartam kelni, de a testem nem engedelmeskedett, Rev meg szinte fuldokolt, s láttam ahogy szájára szorított keze alól bő vér szivárog elő. De erőt vettem magamon, a test megmozdult, de éreztem, hogy erőm ismét kezdi átjárni az emberi létre formált burkot.

- Min ..den rendbn..- nyögtem szánalmas hangon, de erőm mint az égből lesújtó villám úgy tért vissza. De nem lehet, hogy még most is ellenfélre kell számítani, még volt ki élt s ellenünk tört. Fogtam a fiút ki létemet mentette meg, s magam mellet terelve, próbáltam kiutat keresni.

- Engedd meg?- Ordítottam, de nem úgy mint eddig kérlelően és aggódóan, Revre pillantottam, ki látszólag ha nem juttatom ki innen nem sokáig bírja két lábon. De láttam nem fogja megengedni s én megértem, a tekintetem megenyhül.

- Menny, könnyebben bánok el velük ha nem vagy itt.

- Ren...rendd…ben - Zihálta halkan, s a falnak támaszkodva kifelé indult. Tudtam kint biztonságban lesz. Hiszen onnan már nem szűrődtek be zajok, aggódva pillantottam a lépcsőfordulóban eltűnő alakja után. Járása bizonytalan volt, s egész lénye meggyötört, ezt még én is éreztem.

- Nos?- Kérdeztem, de a bent lévők csak felnevettek, hiszen látták mit tette velem a varázsló, de fogalmam sincs ébredésemig mi tartotta vissza őket. Bár van egy sejtésem. Elkövettetek pár hibát először is, hogy belém kötöttetek! De a legsúlyosabb hibátok az volt, hogy azt bántottátok ki nekem kedves! – Felnevettem, az épület is bele remeget igen, Rev nincs itt így nem kell az engedélye, hogy az legyek aki mindég is voltam, kegyetlen rideg, kín. A bent lévő, emberek s démonok maroknyi bandája, megszeppent, de végül támadás mellet döntött.

- S ez volt az utolsó hibátok!- Kezem felemelem, s lassan testemet körbe veszi az oly régóta áhított ibolyaszín derengés, elbizonytalandotak. De már nem menekülnek.

- Csók a Haláltól!- Mozdulataim légiesek voltak, egyiktől a másikig siklottam míg a terem feltöltődött az ibolyaszín köddel, s én lakmároztam. Örömmel és megelégedéssel faltam a lelkeket, kik ki tudja meddig szenvednek. S mikor elfogytak áldozataim, fensőbbség teljesen indultam kifelé, de a lépcsőn szivárgó vér szörnyeteg énem megremegtette. S futottam, milyen fura esteledett, vajon mi történhetett. Hogy e röpke pillanat alatt eltelt egy egész nap?

- Rev! Rev Hol vagy?- Nem éreztem az illatát s látni sem láttam sehol, mikor fekete tüskék tűntek fel, s szándékukban állt felnyársalni. Hiába a gyorsaság, az újult erővel teltség e záporon nem jutottam át sértetlenül. S ím itt a másik ellenfél

- Ahriman!- Köptem ki a számban felgyülemlett vért- Hol van?- Üvöltöttem rá, s engedtem láttatni démoni mivoltom. De a mágus csak nevetett.

- Azt hittem te majd megmondod! Mh! Nincs kedved újra az lenni aki, s nem engedelmeskedni csak magad kedvének?- Tette fel a kérdést, éreztem csapda. De még milyen, csak hogy ez most itt nem nekem szól, hanem Revnek. Éreztem, megmutatná magát, ha azt felelném mit elvár tőlem a mágus.

- Tévedsz… Egész kellemes korcsnak lenni!- Sziszegtem a szavakat, de ekkor egy halk hangot halottam s néhány lépésnyire előttem ott feküdt ő. Ereimben megfagyott a vér, de tudtam előb a mágussal kell végeznem, hogy nyugton segíthessek rajta. Nem gondolkoztam, hívtam a sötét erőt, mit a mágus már nem védhetett.

- Azt hiszed elveszem a lelked. - Karmaim a gerince alá csúsztak, és megroppantották, a test rongybábuként hullott a földre. Elégedett, mosollyal nyugtáztam, őt még kínozni akarom, de most nem ő legfontosabb.

- Rev?- Kérdeztem halkan óvatosan, mikor mellé térdeltem.

- Nálad nagyobb hazugot még nem láttam. - motyogta s lassan megemelkedett, rosszabbul nézett ki mint az előbb, de még kitartott.

- Egy módja van hogy rendbe hozzalak… - mélyen a szemébe néztem, s bár tudom jobb lenne ha feküdne, de ha nem az én segítségemmel akkor a maga kis maradék erejét pazarolja arra, hogy felüljön. Így felsegítettem. 

- Nem fogok inni a véredből, jól vagyok csak elfáradtam.

- Elfáradtál! Most kérdőre vonhatnám ki is a hazug- Förmedek rá kicsit erélyesebben mint szerettem volna, de ő csak mosolyog. Értetlenül nézek rá, s nemet intek a fejemmel. Nem hiszem el, hogy most is ilyen makacs, pedig ha nem tartanám meg sem bírna ülni.

- Csss! Tényleg jól vagyok!- Mondta a tőle telhető legvidámabb hangon, hát ezért, ezért érzem ezt iránta. Ő törődött velem, sosem dobott el magától, pedig a bilincs hozzá köt, egy szerződés mit csak ő bonthat fel. Megtehette volna, hogy egy alantas testbe zár és hagy senyvedni míg.. Nem! Nem akarok erre gondolni!

- Te csak ne csitítgass engem bolha, mert …- Kikerekedett szemekkel néztem, a mellkasomhoz suhanó kezet az ismerős varázslatot, s a hátam keményen ütődött a földnek. De a szemem sarkából láttam a fekete tövist mi elsuhant, a rémület átjárta lényemet.