Az ősi legenda újjá éled, vagy talán így kezdődött? Senki sem, tudja.

De a monda emígyen szólott: Egy sanyargatott nép idős sámánja nem bírván nézni népe szenvedését útra kélt, szent ősi temetőjükbe. Hol kérte a holtak s istenük kegyét, segítségét, hogy képesek legyenek szembeszállni és legyőzni a sanyargatókat.

Az isten meghallgatta a fohászt és kiadta rendeletét : Öld meg ki véredből született s legkedvesebb néked, burkold egy halott farkas lenyúzott bundájába s temesd mélyen a fekete föld alá a Holdtalan éjjen.

A sámán így is tett, megölt egyetlen leányát, kit életénél is jobban szeretett, de most nem csak önnön jólétéről volt szó hanem egész népéről. Midőn az éles kés átjárta a törékeny testet, csak ezzel nyugtatta magát egy százakért. Elvitte az ősi temetőbe ahol a kiadott rendelethez hűen, a törékeny testet beborította egy frissen elejtett farkas lenyúzott szőrméjével, s mélyen a föld alá temette. Majd otthagyta, szíve szomorú volt, hisz tudta így leánya lelke nem térhet nyugovóra. Ezen nép halottait- akárcsak majdan az indiánok- magas építményeken helyezték nyugalomra s csak egy holdciklus után temették el őket a földbe. A hetek egymást követték, míg egy éjjelen, mikor a hold egy apró szelete sem látszott a falut támadás érte. De, mielőtt az első kard halálos csapást mért volna leendő áldozatára. A falu szélén a fák rejtekéből egy farkas bukkant elő, termete kecses még is félelmet keltően hatalmas volt, hatalmasabb, mint bármelyik ez eddig valaha elejtett farkas. Hószín szőrét fekete föld szennyezte és a szemei mintha izzottak volna. S talán igaz! A karmazsin íriszek izzottak, a fájdalomtól s a gyűlölettől, de egy élő sem tudta volna megmondani e érzelmek ki iránt is tápláltatnak ily gigászi erővel. S az nap éjjel egy támadó sem hagyta el a falut élve, mind a földön hevertek átharapott torokkal s szétmarcangolt testtel.

A harc látványa egyszerre volt elborzasztó és csodálatos is, ahogyan a farkas légies mozdulatokkal tőrt előre s puszta jelenlétével, pánik félelmet keltett a támadók lovaiban, így már akadtak kiket saját lovuk taposott agyon, miután levetette hátáról. De a támadók még győzelmüket remélték, hiszen ez csak egy farkas. Azonban hitük mit sem ért a valósággal szemben, eme állat könnyed egyszerűséggel kapott a lovak nyakába s tépte fel azt, vagy az oldalába szakítva át ezzel a húst és bordákat, nagy gyakorisággal rántva ezzel földre a haldokló állat lovasát. Eme pokoli és emberi csata csupán pár percig tartott, de ki nem a falu népéhez tartozott mind vérben ázva feküdt, a földön.

A falusiak dermedt rémületeikből felocsúdva ujjongtak fittyet hányva a szétmarcangolt hullákra, hiszen életük megmenekült és bizonyságot nyert, hogy istenük vigyáz reájuk és e farkast segítségükre küldte. Mit sem sejtve a sámán tettéről..

Csak egy idős agg figyelte a farkast, amint a kelő nap sugaraival eltűnik a sötét erdőben. Attól a naptól kezdve, ha falut támadás érte a farkas megjelent s végzet az ártó szándékú betolakodókkal. Azonban a sámán egy éjjel meg akarta szabadítani a falut a védelmező mészárostól, hisz már azokkal is végzet kik a falu népét nem sanyargatták, de ő reá gyilkosként néztek. Ezzel olykor-olykor ártatlan lelket küldve rémisztő halálba.

A temetőben hűs szél fújt, az idős sámán a sírnál térdelt s imádkozott. A szél morajába morgás vegyült, fájdalmas és dühös morgás, az öreg sóhajtott….Az utolsót kezében megremegett a tőr, fogak jéghideg metsző fogak szakítottak torka húsába, hangtalanul zuhant a földre, felpillantott. Szemiből könny csordult, mely végig szántotta idős arcát, mit utoljára látott csodálatos volt. Hófehér bőr, hosszú jégszín haj s izzó karmazsin szemek, még is a lány arca oly ártatlan volt, maga az tisztaság. S még is a gyűlölet s bosszú fegyvereként született meg és teljesítette rá rótt feladatát.

Azon éjen a sámán halála után a lány elhagyta születésének helyét s népét, járta a világot. De természetétől nem szabadulhatott gyakran ölt, mert csábította a vér íze és a gyilkolás maga… Az emberek közt képtelen volt élni, hol ott gyönyörű teste volt, de beszélni nem tudott…Így az erdőben, mint éber őre élt s a hívatlan vendéget mint megannyi alkalommal ez előtt hideg, számító gyilkos vággyal pusztította el. Évek évtizedek teltek el így s valami haza szólította. Oda hol, órákig küzdött hogy kijusson a föld alól az életben maradáshoz szükséges parányi levegőért.

Ismét ott állt haját a lágy szél játékra hívta, selymes bőréhez is gyengéden ért, melyet ruha szinte soha nem fedett. Egy idős asszony lépet elő s ismét bosszúra hívta a farkast, ki engedve a teremtő mágiának ismét ölt. De ezúttal hajdan volt népét irtotta. Szabadulni vágyott elege volt már az értelmetlen halálokból, de képtelen volt. Míg nem. Egy holdtalan éjjelen a sámán nő ismét kiadta pusztító parancsát, azonban a parázsló szemű vad ellent mondott. S hószín szőre lassan lángolóvá vált s hasonlatos színt öltött, mint a felettük lévő mélyfekete csillagtalan égbolt. A farkas lehunyta vérvörös színben izzó szemeit s mikor változása befejeződött lassan tekintetét az idős asszonyra emelte. Az rémülten lépett hátra a furán izzó s szinte elmét hasító kék szemek láttán, hisz az is mintha lángolt volna. És akkor a farkas megindult felé, mintha egy tűzvész kelt volna életre s öltött volna farkas alkot, bár közeledését egyértelműen még is a kék íriszek árulták el, mik csóvát húztak a fekete lángokba keveredve. A nő felkiáltott ahogyan védelmezőleg maga elé emelte karjain keresztül hatoltak penge éles fogak, s néhány roppanás után egy újabb harapásnak adva teret mi egyenest a mellkasát érte. Ő volt az első áldozat, ki láthatta a démonná vált szellemi lény valódi alakját. A fekete lángok formálta testet, miben minden eddig megölt áldozatának vére csillant, mint ezernyi apró smaragd, miket immáron a sámánnő vére is gyarapított. És a lélektelen lélektükrök, mik immáron semmit sem árulnak el, a lélek fürkészek számára.

Még azon az éjjelen földön túli vonyítás töltötte be a tájat, mit dühödt morgás követett, ahogy a démon teremtmény elérte a szent sírt környező falukat kisebb településeket, s végzett minden útjába kerülő élő emberrel. A megtermett farkas alak úgy suhant áldozattól áldozatig, akárcsak az állati ruhát öltött halál!

Emígyen szólott a mítosz! S hogy mi lett a farkassal később senki nem tudja, sokan állítják, végül megtalálta békéjét a természetben s azóta is azt a bizonyos erdőt őrzi, hol született. Mások azt mondják, az emberek között él s néha a mai nap is feltűnik a hószín farkas, hogy bosszút álljon a nagyvárosok dzsungelében élő haramiákon.

De a démont kevesen látták és sokan feledvén a gyilkos tetteket amolyan útmutatóvá alkották, a fehér farkas ki utat mutat a vadonban eltévedteknek. De ki tudja az igazságot? Viszont, azonban más híre is szárnyba szökkentek mikoron az indiánok egy elzárkózó népét a fehérek támadták meg, azonban mikor a törzs útra kélt nyomukban minduntalan fehér emberek szétmarcangolt holtestei maradtak, míg végül a törzs teljesen el nem tűnt. Elképzelhető, hogy létezik még egy? Még egy farkas kit emígyen hívtak életre, s kárhoztattak démoni létre, vagy talán ugyanaz a farkas állott volna egy számára teljesen más kultúra oldalára?

Sok-sok kérdés mi felmerült, de a válasz a legelsőre igen. Két ilyen lény él a világon, s eme fiatalabb lénynek még a története is hasonlóképpen kezdődött, de hogy… hogy ér véget azt senki sem tudhatja.

Az orchidea(Ran) és a Névtelen Démon(Ahano) talán egyszer találkoznak, talán egyszer oly hatalmasak lesznek, hogy beteljesítik születésükkor vérükbe égetett feladatukat. S végeznek mindenkivel ki ártott a népüknek, ha még léteznek.