Éjjel holdfénnyel, mi beszüremlik a ma már ódonnak titulált, de akkor még szikrázóan új ablaktáblákon. Zene szól. Fülbemászó, s andalító, minden fiatal szívet táncra csábító. Ideje hogy magam is megjelenjek!

Szürke márvány, miből a főlépcső fokait vésték ki mesteri kezek, ezen koppan most a fekete bársonycipő kemény talpa, selyem lágy suhogása, ahogyan könnyedén suhan lépcsőfokról lépcsőfokra. Fekete folyamként követve a vékony női testet, mit takarni hivatott. Bársonyos bőrrel borított, hófehér újak hidegen simulnak egy forró férfi markáns, erőt sugárzó kezébe. Egy pillanat s egy pillantás, míg a smaragd tekintet összeolvad a mályva színűvel. A kedves vágytól fűtött mosolyra, hideg megfontolt a válasz.

Így lépünk be mi ketten, leendő férj és feleség a nagyterembe. Tekintetek fonnak körbe, de magam nem szabadulhatok valómtól, önkéntelenül is mélyen beléjük nézek, felkutatom halálukat, s annak idejét. Bár nem éhezem!

Míg kedvesem és a vendégek mulatnak, én a kinti zord világot bámulom az ablakon át. Egy röpke pillanatra nem engedem tekintetem kószálni, közel vonom, hogy lássam másom a hideg üvegfalon. Finom vonások, hideg mosolyra görbülő halvány málna szín ajkak, őszbe hajló tejföl szőke tincsek, miknek többsége szilárd, gusztusos kontyba lettek parancsolva s a lélektükrök, mik vajmi keveset mutatnak a bennem megbúvó lényből. Mályva színűek, mosolyom meggyengül finomabbá válik. Kezem cselekszik, s már kint is álok, a zord téli szél bontogatja hajam, de metsző érintését kedves ölelésnek érzem. S tudom álomba, önhit csalfa reménybe ringattam magam!

- Mit látsz, ha víz tükrére nézel? - Hallatszott a kérdés kellemes alt hangon, mihez egy magas szikár alak tartozott talpig feketében. Alakja kirívott és még is beleolvadt a tél éles kontrasztjába, fehér és fekete. Eme alak előtt egy női alak térdelt, mezítelenül akárcsak egy újszülött s lám talán ő az is volt. Reszketve, mintha először próbálná karjait, támaszkodott rájuk s csúszott a még be nem fagyott tavacska szeglete felé, melyről önnön képe nézett vissza rá. A sajátom!

A szemek megremegtek, az ajkak mosolyra fordultak e kép elég volt a tudathoz ébredéséhe? Talán. De a kéz már tudatosan követte az elme parancsát, s a férfi segítette őt. Kezdetben csak talpra, majd mind arra mit tudnia kell, tudta már ki lett, de hogy mi volt elfeledte. S egy ideig bizony nem is érdekelte, hogy vajon maga is egyszerű halandó volt e vagy talán más lehetett. Angyal –még egyel sem találkozott-, a sátán egyik fattya – már bizonyos módon, találkozott volna ismerőssel-, e kérdés felmerül s végül elmerült a hívogató vágy alá, mélyen.

A holló teljesítette rábízott feladatát, mi létével, újjászületésével az életéhez fonódott, révésze volt a lelkeknek, kiből az érdemeset, a táplálót magáévá tette. Így teltek az évei, ifjonc mohósága lassan csillapodott, már türelmesen várt a haldoklóra avagy a meghaló lelkekre. S megtanult játszani azzal, mi néki adatott. Hiszen fehér volt, de semmiben sem különb a többitől, élvezte a rávetődő hitetlen pillantásokat, mikor az élők felfedezték jelenlétét. S élvezte, mikor egy haldokló felismerte a hófehér madárban a halált, szerette látni a keserűséget szemükben. Hiszen színe reménnyel kecsegtetett akár a béke fehér galambja, de holló volt az utolsó porcikájáig. De a végső percben a lepel lehullt s e hazugság fájdalmasabbá tette a távozást. S ezt én szerettem!

Ám mindenki életében eljön egyszer a próbatétel, avagy a nagy rivális. Tán mindkettő? Így történt ez vele is, a küzdelem nem volt se szép se túl látványos. A Holló a Vadász ellen, megfontolt tapasztalt mozdulatok ősi s még nem használt technikák ellen. Itt döbben rá a halhatatlan lény, hogy a túlvilági léte nem ád kezébe feltétlen győzelmet, s a harc kimenetele kis híján végzetessé vált számára. Sebet ejtett a Vadász a Holló testén súlyosat, de e túlvilági lény jegyet hagyott, talán soha be nem gyógyuló heget ama vadászon. Hogy megjelölje s ő maga a kínálkozó alkalomkor megfutamodott, szégyenben és gyűlöletben. Ekkor babonázta meg őt a smaragd szempár, a gondos kezek, mik törékeny madár testét ölelték s ápolták, míg meg nem erősödik és végül elengedik. De már rab voltam!

A holló visszajárt s csak az alaklomra várt, mi hosszú hetek várakozással s vágyakozással telt percei után meg is adatott néki. Szabályt szeget, megmutatta magát a smaragd íriszeknek, mikben félelem gyűlt és csodálat. A riadalmon felül kerekedett az élő márványszobor lenyűgöző látványa, s egyik sem kérdezte a másikat. Mit kezd a helyzettel? Mit tesz a másikkal? Egyszerűen egymásnak és egymásért léteztek. De a boldog eltelő év tizedre évekre árnyékként vetült a felismerés a halandóban, a halál szolgáját öleli s szereti tiszta szenvedéllyel. S míg az ő fiatal testét kikezdte a kor a Hollóé ugyan az a varázslatosan megfestett tünemény maradt. Keserűség s féltékenység, mi lobban a férfi szívében, elárultnak érezte magát s ő maga is árulásra készült. Ellenem!

A kérdés ott víz hangzik fülemben, a korlátra könyökölök s lenézek a tiszta hóra, s várok, várom, hogy elcsendesedjen a zene, tova szálljanak a „Jó éjszakát!”-ok. És. Ő hátam mögé lépve átöleljen, hideg kezem forró arcához emelem. Belőlem már eltűnt a szerelem, kiirtotta a tudat. Megölne, mondván csak azért teszi, hogy lelkemet mentse! Lélek ó balga férfiember! Érzem, megremeg, a pengét már érzem, hegye halványan karcol rést a selyem ruhába, de a vég számomra nem most jön el, hollóvá válok s hangom hallatva elszállok. Bosszút kiáltottam!

Évek teltek el ismét emberi léptékkel, de e lény. Ki én vagyok! nem feledett. Vissza-vissza tért s balszerencsével sújtotta a nemesi ház lakóit. Kik félték a fehér hollót, mi minden balszerencsekor ott károgott a közeli fa ágán ülve. S csak az úr tudta, árulásáért nagy árat fog még fizetni. Papot hívott, kit a holló elcsábított, édes csókra megbotránkoztatóra. A papot meghurcolták, de szégyentelen cédát nem találták. S a holló csak nevetett.

Kivártam, s a sors fonalaival babráltam, míg végül elvettem az első szülött életét, mit, ahogyan a másodszülöttét, de tudtam bosszúm lassan bevégzem. Hiszen belenéztem a hű hitves lelkének tükrébe, láttam halálát s annak napját

A hold telt alakjával magasan járt, hűvös fénye mit sem csitított a zord téli hidegen, a robosztus repedései között a szél átsüvített. S csontjába mart a bent lévőnek, bába ált a vajúdó asszony felett bíztatta, hangosan kedvesen. Csupán néhány röpke óra telt el, mikor örömkacaj szakadt fel a házban mit néma csend követett. Elvettem újabb gyermeke életét!

Az ablakban fehér folt villant, s a kirohanó nemes úr, a megtört zöld szempárral ordított az éjszakába. De mind hiába!

A holló visszatért egy újabb emberi lélekért, beosont a házba s könnyedén jutott a zokogó anyához. Ki kisírt szemmel, görcsösen markolta a takaróját, mit újonnan vér áztatott át.

- Css ne sírj! A könnyek már nem segítenek.- A hajolt közelebb a fiatal nő az idősebbhez, ki megrezzen felismerte őt, mert nem emberként látta, hanem holló alakjába. A percek teltek a zokogás elhalt, s már a takaró alatti test sem mozdult. De az éjszakának még nem volt vége egy lélek még hátra volt.

- Mért?- Hangzott a megfáradt férfi hang, de a lány nem válaszolt, mikor a hajdani kedves közelebb lépett ő macskaként inalt el. De gondosan ügyelve, a férfi lépést tarthasson vele. Ki tartott is, követte a házból ki, maga után hagyta a kovácsolt vas kaput, futott a kikövezett járdás, átlépett a holtak birodalmába, futotta sírok között. S egy kriptánál állapodott meg, hol fára akasztott kötél várta. A férfi kéz megremegett s szinte önkívületében cselekedett, felállt a sziklára, kötelét húzta a nyakára és ugrott. De nyakát nem szegte, lassan levegőért küzdve halt meg.

Elnéztem haldokló alakját a megfakult, üvegként mattul fénylő, hajdan volt smaragd szemeket. Bosszúm bevégeztetett, szívem még sem nyughatott, üressé vált mintha elvesztettem volna valamit.

Megnyugvást keresve tértem vissza mentoromhoz, ki kemény szívvel fogadott, de mint annak idején még is oltalmazó szárnyai alá vett. S ajándékkal is szolgált, mit nem érdemeltem ki még is megkaptam, a vadász lelkét vehettem magamhoz, azét ki kis híján véget vetett létezésemnek. Halála csúfos volt, szenvedéssel teli, s hagytam lásson mindvégig még az előtt mielőtt tudatosult volna benne.

Vége