Az éji égbolt mindhárom birtokosa elfoglalta a maga saját helyét, a két kicsit mattabb aranyban játszó követte az óriásnak tűnő ezüst gömböt. Békés, fut át az ember emlékezetén, s erre nem óhajt rácáfolni semmi sem. Alant a földön erdővel borított dúsfüvű földeken a szél is alig zargatja a fák békés álmát, házak, templomok némán ontják az éj neszét. Szunnyad minden. Ám még is e békés tájtól alig néhány kilométernyire harc dúl, e új világ kiválasztottjai küzdenek a életben maradásért, óvva a tudatlanokat. Kiknek így jó, kiknek csak addig jó, míg nem fedezik fel a másik oldalt.

Kardok csattannak, olykor oly erővel, hogy szikrát hánynak pillanatnyi fénnyel megvilágítva a két küzdő arcát, mik közül egyik sem ismeri a félelmet és ahogyan az acél is a tekintetek is szilárdan feszülnek egymásnak. A háttérben különös, ám egyszerű szavak hangzanak fel. Mindenki teszi a dolgát. Már napokkal ezelőtt emlegették emlékezetes csata lesz a hármak teltekor, emlékezetes és épp annyira fájdalmas is.

A völgyre pillanatnyi csend ereszkedik, a döbbenet csendje a szavak fent akadnak, és a könnyű kelmék szakadnak. A kiválasztottak pajzsukat vesztve állt immáron életért élettel fizetve. Minden egyért áldozva, s ez az egy már rohan nyomában a pajzs, ki védi. Lassan kezd emelkedni szemük előtt a templom romos márványlapjaival, ontva boltíves ablakiból a sötétséget. A kiválasztott az ajtóhoz ért, be nem várva kísérőjét átlépet azon, mi szinte nyomban el is tűnt. S immáron az összeforrt márványlapokra két vékony kéz feszült, s sírásra görbülő hangon csak egy név szökött „Ryuu”. De hiába való volt a dörömbölés a kérlelés az ajtó nem nyílt. A vékony alak nem habozott rohant tovább, volt még bejárat mit az árnyak őriztek, de az ő útjába nem állhattak. Létüket törőszava megbontotta szoros olajszerű kötésüket, s ahogyan a szóhoz társuló kézmozdulat nyomán felvillant a kék fény úgy vált köddé az árnyak ajtója. Belépet s akárcsak a kiválasztott őt is dermedt hideg és a szemet bántó éles sötétség fogadta. Percek talán még órákká is összeállók múltak el, mikor a kiválasztott végre a terembe ért. Ruhája tépet volt, akárcsak arca s teste többi része, de az elszántság tüze ott égett elevenen a mélykék szemekben, s már csak egy célt láttak. Az oltárt, s rajta a kelyhet. A tárgyat, mi egy lelket rejt, s e lélek okozója minden bajnak s vésznek. De a sors közbe szól, csúf tréfát űzve, láncok csörrenek, ahogyan az eddig földön fekvő testet talpra kényszerítik. Leomló vérrel mázolt ezüstös tincsek, megtört test, de leszánt tekintet. A kiválasztott dermedten lépet előrébb, kardját húzva maga után, eddig céltudatos tekintete megrendülten szemléli a számára oly kedves lény szenvedését. S ekkor egy hang csendül álnokul…

- Választanod kell! A kedvesed, vagy több millió élet. … Nem is tudom Ryuu melyiket kéne választanod. – Negédes szavai a vörös árnynak csepegtek akárcsak a méreg, de az itteni fény, a hármak fénye, feltárta mindhármukat teljes valójában. S így a vörös árny is csak egy halandóvá vált. Ki irányította a játékot, mint a káosz papja. – Nos kit választasz?

- Hallgass! – Rivalt rá a kiválasztott a névtelen papra. Közel az idő, hogy a gonosz világra jöjjön, de a kedves kényszerből bár, de védelmezően áll előtte.

- Ó szívesen megtenném. De tudod papként prédikálnom kell. – Nevet fel, oly édesen, ahogy csak tud. Tisztában van a játszma eredményével, csak kíváncsi meddig fokozhatja a szenvedést, míg az elkerülhetetlen bekövetkezik. – Ugyan már! Tedd szépen le a fegyvert és már is tiéd a nő, a többi meg már legyen a bolond emberek baja. – Unszolj a rosszra, de a kiválasztott csak az édes arcot szemléli, ami azt mondja, tedd meg mit meg kell tenned. A vérrel vörösre mázolt lágy női ajkak hang nélkül formálják a kérést, a kérést a végre, és az új kor, egy szebb kor eljövetelére. A népnek béke kell! Minden csak egy pillanat, mielőtt a könny elöntené a szemet, s bárki más tehetett volna valamit. A kard már lendült, s mintha csak egy fáról hulló korai levelet hasítana ketté mélyedt bele a női testbe s fúrta át magát. Döbbent csend honolt, a zokogás még váratott magára, csak a láncok csörögtek, ahogy a test a fájdalomtól megfeszült, majd végleg csend lett. Mit mégsem a sírás nesze zavart meg, hanem sátánt megszégyenítő örült kacaj.

- Ó te balga! Te átkozott szerencsétlen, azt hitted … Azt hitted, hogy egy közönséges fegyver elpusztíthatja. – Nevetéstől elfúló hangon nyögte szavait a káosz papja. De a kiválasztott várt csendesen maradék erejével türtőztetve magát, csak pillanatok teltek, s már fel is fénylett a mágia félretéveszthetetlen kék fénye, egy pajzs utolsó varázslata. A fény múlt, tovatűnt magával ragadva a templomot, mit úgy szaggatott széjjel, mint kósza szél a felhőket az égen.

Immáron az égi hármak túllépték égi pályájuk csúcspontján. Árasztó fényük immáron jótékonyan vetült a küzdelemben megfáradtakra, s holtakra. És ott fent, a templom helyén egy férfi ölelte könnyeit nem kímélve az egyetlen személyt, akit valaha is közel engedett magához és szeretett.

Álmából ébred a szikár férfi, teste, mint mindig izzadságban fürdik. Még ma is érzi a forróvérét kedvesének, ahogyan az kezére ömlött, megölte azt kit szeretett. S az évek sem csitították benne ezt a fájdalmat, magát okolta, még ma is más megoldás után kutatván. Várhatott volna még? Megkerülhette volna az oltárt? De mindig ugyanabba a válaszba fut, bármit is tett volna, a végén ugyan ennek kellet volna történnie. Az utolsó varázs, az utolsó varázs mi elég erős volt, hogy elzárja a kelyhet, de el nem pusztította és most évek teltével a béke évei múlni látszanak. A fenyegetettség és vész ismét kezdte felölteni galád álcáját, surranó névtelen s arctalan árnyak képében.

- Nem! És ha nem akarod, hogy betörjem a koponyád, sürgősen befejezed az ötlet gyártásaidat.- A kiválasztott, kit minden másik kiválasztott Ryuu mesterként tisztel a sajátos nyers modorában tudatosította egyik legjobb barátja szándéka iránti ellenszenvét. Vagy legalább is szerette volna.

- Az istenedet, te megveszekedett bolond. Szerinted egy kiválasztott nyomában mért jár egy pajzs? – De a barát nem hagyta magát, jól tudta, még a béke idejében is egy kiválasztott sok esetben az életét a pajzsnak köszönheti. Hiszen míg az harcol embert megszégyenítő erővel s ügyességgel – mi igen is számít az árnyakkal szemben -, addig a pajzs képes megfékezni a túlvilág erőit, akárcsak az árnyakét. Mindezzel kiegyenlítve a küzdő felek esélyeit, hogy csak a tudás és a gyakorlat számíthasson.

- Azt hiszed, viccelek?! Pedig rohadtul nem és ha nem fogod fel…

- Te! Te, fogd fel, hogy Eve meghalt…- A mondat nem került azonnal folytatásra, hiszen az indulatok most szinte a tetőpontra hágtak, Ryuu kegyetlenül szorította satuba barátja torkát, s csak lassan eszmélt mit is tesz. De ennyivel nem érte be, jobbja lendült s kemény ütést mért a barát orcájára, ki megtántorodva esett a falnak.

- Ryuu, Nad! A két kapitányom ne verekedjen! – Lépett közbe ő, akit mindenki tisztelt, de csak Tigrisnek hívták. Bár ő a templomban nem járt tizenegy évvel ezelőtt, de a harctéren derekasan kitett magáért. A két férfi hirtelen rosszcsont kölykökké testálódtak át. – Látom a baráti beszélgetés nem segít. Ne merészelj a szavamba vágni. Tiszteld, hogy idősebb vagyok. – Emelte fel hangját az idős úr,.A Tigris, mikor látta az egyik vásott kölyök ellenkezni akar. – Az új szabály értelmében egy kiválasztott sem teheti ki a lábát a határon pajzs nélkül, még te sem Ryuu és nincs apelláta! Értékeld, hogy az új társad messze földről jött.

- Megérettem. – Morogta az érintett elfojtott indulattal, majd tisztelet jelét adva távozott. Nem akart többet megtudni, hogy hol találja az új társat és hogy egyáltalán, hogy hívják. Beletörődnie nem kell, sőt elfogadnia sem, képes lesz elüldözni a pajzsot.

- Hogy jó-e? Azt kétlem, de innen már minden a kölykön múlik, mennyire lesz kitartó, mert sejtésem szerint Ryuu mindent elfog követni, hogy elüldözze. És abban is biztos vagyok, hogy az újonnan fogalmazott szabályokra is megtalálja a saját maga értelmezését.

- Igen. És pont ezért hagyott ekkora űrt maga után, kétlem hogy bármi vagy bárki képes lenne azt betölteni …

A csendes beszélgetés szavai nem értek el az érintetthez, viszont egy másik személyhez igenis. Ki a kirakósnak csupán apróra tört morzsáit kaparinthatta magához, de az ő feladata lesz azt összerakni, de még nem gyűjtött elég bátorságot, hogy szembe nézzen a kiválasztottak sárkányával.

Késő délutánra jár a falú és népe délutáni semmittevését végzi, de mint szinte mindig kell valaminek lennie, ami más, ami nem követi a rendet. Ennek volt színtere egy a város szélén álló alacsony ház és annak udvara, hol emberek gyakoroltak, mind egytől egyik magukon viselve egyenruhájukat fekete aj és sötétzöld felső. De nem harc dúl, hiszem minden háromfős csapat egy- egy kondért állt körül, főztek. Ám nem gyógyitalt vagy erősítő főzetet, egyszerű levest, mert a pajzsnak még ez is a dolga közé tartozik. A nagy sürgés forgást és zsivajt három alak figyelte, kik közül egy mogorván húzódott az árnyékba.

- Odáig nem jutottam el…- Jön a szűkszavú válasz az alacsony vörös kérdésére, ki megütődve néz fel Ryuura. Kit nem hivatalos társként kísérnek, barátjával, a colos Mimózával, ki mint mindig szégyenlősen tekinget a hölgyek felé.

- Hüm, akkor nem lesz könnyű dolgunk, itt legalább vannak harmincan. – Vakargatta meg a tarkóját a vörös, de nem bánta a dolgot, hiszen ez ingyen kóstolót is jelentett. Bár barátjából csak egy gondterheltnek ható sóhajra futotta, ahogyan ellökte magát a szilárd gerendától és megindult befelé. Társai követték és lassan tekintetek vonzottak magukra, s így került elő a sok fiatal közül egy aggastyán is, ki ráérősen bandukolt az urak elé.

- Üdvözöllek benneteket! Ryuunomya uram? Azt hittem nem fordul meg többet házunk táján. Amennyiben Sout keresi ő most nincs itt. – Az öreg gyermeki pillantása hírtelen válik sötétté és az ez eddig támaszul szolgáló bottal már csapást is mért a vörös hajú férfiúra, ki a legközelebbi kondérba szeretett volna belekóstolni. - Áucshííí

- Ehm. – Meglepett csend, majd a tanoncok folytatni kezdték munkájukat. – Mond csak Nabra ezt együtt találtátok ki?

- Nos, nézd a szabály az szabály és azt hiszem megfelelő védőt kapsz. Mert ahogy elnézem az utolsó harcod során, kis híján elvesztetted a szemed világát. – Az öreg arc megfásult és komorrá válik. – Megértem az érzéseid, de egy olyan harcost mint Te, nem engedhetünk olyan könnyen elveszejteni. Ezt, neked is meg kell értened. – A férfi bólintott, majd sajátos módján fordult és távozott, bár két társa kissé késve, de ők is megindultak. S míg a Vörös újdonsült púpját dédelgette, addig a Mimóza bocsánatkérések közepette hátrált ki olykor-olykor belegabalyodva az egyszerű szavaiba is.

A délután lassan estébe fordult, s még sem a kiválasztott sem a pajzs nem ismerte meg egymást és ez leginkább az előbbit nyomasztotta, de legalább már a nevét ismerte és következtetett nem kel hasonlóságot keresnie új és régi társa között, hiszen az új férfiú. Aztán a szoba ajtaja hírtelen vágódik ki, és egy zihált harcos ront a szobába.

- Kapitány jönnie kell! Azonnal. – S ő azonnal cselekedett is, az utat rohanvást tették meg a főtérig hol már szörnyülködő embersereg gyűlt össze, néhányan zokogtak és ott feküdtek a holttestek. Gyermekeké kiket nem kímélve semmilyen fájdalomtól marcangoltak szét, hús és vér borította testük, a cafatokban lógó ruha alól néha még a nyers csont is elővillant hófehéren.

- Tizenegy. De négyen életben maradtak, Ryuu te és az embereid keressétek meg ezeket az árnyakat. – Szólt a főkapitány, amint első kapitány mellé ért, csupán pár percet hagyott neki a nézelődésre. Minden kiválasztottnak szinte volt már hasonló látvánnyal dolga, de az érzés nem múlt el és nem is fog elmúlni, mert talán nem oly fájó, ha felnőtt embert látnak így, de gyermekeket…- A sátorban kitudod kérdezni az egyiküket.

- Értettem! – Habozás nem volt, két társa már a nyomába is szegődött és a sebtében emelt sátor felé tartott, de megtorpanásra késztette valami. A hasadéknál, hol a sátor nyílása várja a be vagy kilépőt egy vékony alak állt, pajzs volt. Ruhája árulkodott, de nem ez hökkentette meg a szilaj férfit, hanem a szőke hajzuhatag, mi kócosan, kaotikus gubancokban fedte be a vállat és a hátat, olyan ismerős volt ez a látvány. Tovább indult és minden lépéssel közelebb ért az ismerős idegenhez, de mielőtt elérhette volna megfordult. Arcán karmolt seb, vonásai fiatal korról árulkodtak és az átható lila szempár, nem ő volt, nem Eve volt. Lehet csak a képzelete játszott az első kapitánnyal?

- Kapitány. – Lépett hátrébb a fiú, húzva magával a sátor egyik lapját, hogy bebocsájtsa a három alakot, kik behaladtával maga is követi őket. – Ott fekszik hátul. – Adott további útmutatót s csendben követte őket, ám a két társ csendes piszmogásba kezdett, bennük is megfogalmazódott a tény, mit az elől haladó kapitány még nem akar elfogadni.

- Te Sou, hol szerezted azt a csinos karmolást? – A talány kiderítésére a Vörös már fel is tette a kérdést, mi leheletnyi megtorpanásra késztette az elől haladót, de magát a megkérdezettet is, bár csak egy röpke pillanatot szentelt a meglepődésnek.

- Ott ahol ők is. – A vörös mellet elhaladva előrébb sietett, még magát a kapitányt is megelőzve, hogy elé álljon. – Keveset tud elmondani, amit én nem. De egyre kérem, ne bánjon ridegen vele.

- Az én dolgom, hogy kérdem ki. Sok közöd nincs hozzá, de te is elmondhatod majd az általad látottakat. – Szavai után Ryuu elvárta volna, hogy tovább mehessen a lepel mögött fekvőhöz, de nem a vékony alak még mindig az útját állta. Felvonta szemöldökét, de valahogy a lila örvényt nem tudta sokáig elviselni, pedig a másik kitartó volt, nagyon is.

- Légy kegyes és megértő, ne rémíts, hanem láss, hogy ne a kényszer igazát halld, hanem szív igazát, mi eggyé válik a valósággal.

„..mi eggyé válik a valósággal.” Suttogta a szavakat maga Ryuu is a fiúval, kire immáron megütközve nézett és nem tudta hova tenni. Egy embertől hallotta ezt a mondást, hiszen sokan badarságnak tartották összehordott szavaknak, de bizony a tapasztalat nagyon is igazolta e szavak jelentését. Sou végül elvonta tekintetét és a leplet is félre húzta ezzel állva félre a kapitány útjából, kinek kellet néhány pillanat, hogy ocsúdjon. 

Órák teltek, szálltak tova és az estéből éjszaka, majd menthetetlenül hajnal vált. A felhők vörös arany színben pompáztak, de már tizenegy sír készen volt. Sötét üregeikbe kis koporsók kerültek, s a falu népe csendes zokogással adózott. De nem mindenki állt a sírok mellet, hogy midőn hant került rájuk, s virággal borítsák a halmokat. Négyen készülődtek bosszúra, harcra, a kötelesség teljesítésére. A Nap az ég nappali ura megkezdte égi útját, mint ahogyan a kaput átlépve három vándor kezdte el nemes útját.

- Ru, a Tigris leszedi a fejed amiért egyszerűen bezártad a kölyköt. – Kezdte el a beszélgetés fonalát felvenni a Vörös, már jócskán távol járva a falutól, aztán folytatólag a Mimóza kezdte a sajátos módján tovább szövögetni a fonalat.

- Poopontoan, nem szép ám .. szóoval nem helyes dolog ilyeetetttet tenni. Maajd kérhheetjük a bocsáatát. – s eme fonalat tőle szabályszerűen a kapitány vette át.

- Legalább ti ne piszkáljatok! Megértem, hogy egy biztonságos pont lenne, de ti is láttátok még az álla sem pelyhedzik.

- Lehet, hogy az állam még szőrtelen, de egy ilyen trükkhöz már idős vagyok.- Bújik elő az egyik vastagabb törzsű fa mögül az említett, ugyan olyan dacos szemekkel, de már rendezett külsővel, csak a karmolás díszeleg még arcán. A Vörös vigyorra nyújtja száját, míg a Mimóza nagyokat pislogva bárgyún mutogat és a kapitány, nos ő segélykérően emeli tekintetét az égre.

- Nem áll szándékomban visszamenni, a védencem vagy. – e szavakat olyan súllyal hangsúlyozta ki, mintha valóban ő lenne az erősebb, és nem a már jóval több telet megélt férfi. – És visszaküldhetsz, akár álmomban fához is kötözhetsz, akkor is utánatok megyek. – Fonta keresztbe elégedetten karjait, és kiélvezte a pillanatot, kóstolgatta a kiválasztottat, meddig mehet el nála. Aki ráadásul megadni látszik magát, bár Sou kételkedett benne, hogy ez a tényleges megadás jele lett volna.

- Ám legyen, de ne maradj le, és semmiféle fölös locsogásra nem tartok igényt.

- Értettem. – Mímelve tisztelget, ahogyan a rég múlt időkben a katonák tették és…

És végre megindultak az erdőn át, felkeresve a tragédia helyszínét és pontosan feltérképezték. Sout megdöbbentette, ahogyan az első kapitány lehunyt szemmel egyik helytől a másikig surrant teljes tökéjjel visszaadva a borzalmas tetteket. Akárcsak egy árny… De ő is előtérbe került, ereje összefonódik az árnyakéval, s még is mikor kell a visszájára fordul, hogy tökéletes ellentétévé váljon annak. Így képes megtalálni a forrás, a helyet, hol e szörnyek a világba léptek, a keresés fárasztó, de egy pajzsnak kitartónak kell lennie és csak egy dolog lebeghet a szeme előtt: megvédeni a kiválasztottat. A napok lassan követték egymást, mint ahogyan az erdőből kiszakadó magasba törő hegyek is, épphogy leértek az egyikről mikor már mászhattak is fel a következőre. De e néhány napnyi együttlét kissé összébb kovácsolta a csapatot, immáron Sou is teljes jogú tagja volt, bár ezt csak egy személy nem akarta még belátni. S mondani sem kell kivolt az…

A tábortűz már csak lanyhán ontotta fényt és a meleget, ketten aludtak, s ketten őrségben voltak. A Vörös és a pajzs. Nem beszélgettek az éjnek még közel sem volt vége, de ők még nem aludtak. Az előző napi hegymászás jócskán kivett erejükből, mintha a természet is felesküdött volna ellenük ,s esőt zúdított a nyakukba, mi meglazította a földet. Ezáltal téve a hegymászók dolgát nehézzé és életveszélyessé, de felmásztak, nyakig sárosan kimerülve. Sou volt ki elsőként eszmélt, a szorító érzés a mellkasában, ez az mit minden pajzs először megtapasztal egy árny közeledtével, de e szorító erő, erősebb volt ha előbbre dőlt.

- Árnyak! – Kiáltott fel, s a Vörös már ugrott is, kardjával bökve oldalba a Mimózát ki ébred, karjával rázva meg a kapitányt ki szintén hamar eszmélt. Mind talpra álltak, háttal a tűznek s figyelték a fákat, bokrokat, mikor milyen irányból rezdülnek leveleik. A tűz fénye hírtelen apadni kezdett..

- Itt vannak már a dögök, csak arra várnak, hogy a fény kialudjon. Benne vagyunk a kakiban, de nyakig. – Fejezte ki a Vörös mindannyiuk gondolatát, fura morgó hangok szöktek a levegőbe, mintha csak vadmacskák lennének.

- Sou figyelj kettőjükre még nem harcoltak pajzs jelenlétében. – Súgta Ryuu a fiúnak, ki már rég késszen volt a kötő és pajzs varázslatának mozdulataival, már csak a szó hiányzott. Halványan bólintott, de a hallottak nem nyugtatták meg, sőt, de majd ügyel, amennyire csak tud. Ezért is nem hagyják, hogy a páros küzdelmeiben egyszerű harcosok is részt vegyenek, mert a pajzs varázsai kárt okozhatnak az emberekben is, ha nem kiválasztott az illető.

A tűz haldokló lángjai még villantak néhányat, aztán már csak a parázs marad, mit a lenge szél hevített. De a vörösen izzó darabok hamar váltak koromfeketévé, s ahogyan az utolsó szikra is kihunyt megelevenedet az erdő. Az első fekete karmok már el is érték az edzett acél pengéket, felütve az első szikrákat.

- Rí! .. Nah’hart! – Hangzottak fel a szavak elsőként kelt életre a pajzs mi félkörben áthatolhatatlanná tetet a teret és jött a támadás, minek ereje bevonta a kiválasztott pengéjét is. Ez az ő közös erejük. S a másik két kalandor csupán most lát ilyet először, mondani sem kell bámészkodásuknak ára is van. Karmok által vájt sebek. A varázslatok viszont nem haltak el mint a mágusoké, megmaradtak állandósultak, míg a pajzs képes tartani kezei s ujjai által alkotott formákat. Ryuu sikerrel kaszabolta az árnyakat, két társa is begyűjtött sebek ellenére is képesek voltak feladni a leckét a sötét bestiáknak. Ám azok száma még, ha csekélyre is rúgott sok volt nekik, fáradtságuk egyre jobban legyűrte őket. Elsőként a Vörös rogyott térdre, de a Mimóza megvédte őt, harcban közel sem volt oly bátortalan, mint a szavak terén, de a lég is kezdett megremegni, mintha a napnélküli délibáb születne.

- Sou? – Ryuu észlelte és ismerte is ezt a jelenséget, de meglepettségére a fiú a meglévőkhöz új jelet fabrikált, miknek a levegőben úszó rövid életű lila csíkok szolgálat tanúbizonyságul. A jeleket is felismerte, s két másik társára nézett sutba dobva a küzdelmet inkább rájuk vetette magát.

- A földhöz lapultok olyan szorosan, ahogy csak tudtok! És nincs bámészkodás! – Utasította őket, s már cselekedtek is, a kiválasztott is csak a pillanatra várt. Furcsa volt újra érezni a bizsergő erőt, ami képes egyenrangúvá tenni őt az árnyakkal. S végül…

- Zen! – Hangzott fel a szó, mi leginkább a robbanást követő lökéshullámra emlékeztetett, mert nagyjából ezt vonta magával, de kikerülve minden fát s bokrot csak is az árnyakat sodorva össze egy kisebb térre, honnan nincs menekvésük míg a pajzs kitart. Ezzel egy időben születik meg Ryuu kezében egy fegyver, egy vékony kard, minek pengéje szinte lehelet vékony, s markolatán egy lila kendő lobog folyvást. Oly ismerős! A kard s a kendő, csak a színek az aranyt ezüst váltotta s a kéket lila. De ahogy felrémlett a nő alakja, kit szeretett, majd beleveszett az acsargó árnyak tömegébe elvesztve fejét vágtatott közébük, minden vágásával találva s pokolra küldve a sötétség szörnyetegeit. Még közel sem végzett mikor az erő vészesen meggyengült, de ez elkerülte figyelmét a kiválasztottnak, most dühönghetett a rég várt lehetőség szülte belőle a bosszúálló szörnyeteget. Sounak immáron sok volt, a karmok és a kard érte varázslat rá is hatott, a varázslat felbomlott s ő maga a földre rogyott. Tisztában volt, hogy minden eddigi varázsa megszűnt s most ő lesz elsődleges célpontja a még élő árnyaknak, félig kiegyenesedve újra formálta a varázst s hozzá mondta a szót is.

Villám hasított ketté az égen, talán szimbolikussá téve azt mi megfékezte az ámokfutását a kapitánynak, hiszen a többi varázzsal a kard is eltűnt kezéből, de a felé száguldó karmok már nem érték el. Őt legalább is nem. S talán minden rosszra fordult volna és maga a történet is véget érne itt, de a természet amilyen áruló volt előzőekben, most olyannyira vált kegyessé. Égi villámai ismételten lesújtottak ez alkalommal viszont lángba borítva két ős öreg fát is. A hírtelen fény halálsikollyal felérő vonyítást csalt elő az árnyak torkából s mind megbénultan vonaglani kezdtek, de eme hangok végre parancsszegésre késztették a két földhöz lapulót is. Kardot ragadva döfték le a „szenvedőket”, de nekik sem volt maradásuk, egyik fa kapott lángra a másik után, szinte nappali világosságba borítva a tájat.

- Kapitány! Sou igyekeznünk kell, mert kacsasült lesz belőlünk. Mimóza hagyd azokat! Sietni kell!- Hangoztak a szavak menekülésre serkentve mindenkit. Már nehéz lenne megmondani, hogy ki támogatta a másikat csak bukdácsoltak, kihozva magukból a tőlük telő leggyorsabb sietséget. Ki tudja hogy keveredtek egy újabb völgybe egy patak mellé, de a Vörös már kiszomjazva vetette bele magát a patakba és mohón inni kezdte a hűs vizet, míg mögöttük már csak füst gomolygott a fények kihunyni látszottak. Az ég morajlott és időnként menyei nyilait is szórta, Mimóza elterülve lihegett a kőágyon, mikor arcába zúdult a kemény cseppekből álló esőfüggöny. De ezt még is simogatásnak érezte, mind így érezték. A kapitány néhány percnyi feszült figyelem után támaszkodott lihegve kardjára, s elméjében újra pörgette az eseményeket, s félig meddig szörnyűséggel telve gondolt magára. Nem sajnálta az árnyakat, de visszanézve önnön állati mivoltát megrendítő volt.

- Apuskáim ez nem volt semmi! – Ül le mosolytól eltorzult arccal egy kőre a Vörös. – Sou nem vagy semmi, ha ezt tudom, mindjárt kiválasztottnak születek. – Fűzte tovább szavait száját megtörölve, de az említett nem szólt csak egy pont hozzá méretezet sziklának dőlt. Ám más figyelmét felvonta, Ryuu volt ki hátrahagyva újdonsült emlékeit a fiúhoz lépet.

- Azt mondtam, vigyáz rájuk! Tudod te, hogy ezzel megölhetted volna őket! – Rivallt rá, a két másik egyén döbbenetére. – Szeretném, ha szemembe néznél! És betartanád a parancsaimat. – Ryuu saját magára volt dühös, még is a pajzs jobb személynek bizonyult, akin kitölthette. A fiú végre megfordult, keze vállát szorította.

- Én vigyáztam rájuk, amennyire csak lehet, de elsősorban téged kell védenem! Te pedig, mielőtt neki állnál kioktatni, néz magadba! Te már harcoltál így és pontosan tudod, hogy amit teszel az rám is hatással van. – A lila lélektükrök villantak egyet, de a dacot az egyre elhatalmasodóbb fáradság kezdte legyűrni, Sou megingott s már elvesztette uralmát teste felett mit menthetetlenül előre zuhant. Ryuu elkapta az összeroskadó testet és fájt beismernie, hogy a kölyöknek igaza van. A szemtanúk csak csendben figyeltek, s ugyan ily csendben telepedtek le egy terebélyes fa hézagos oltalmat adó ágai alá. A kapitány volt ki a legkevesebb sebet szerezte, így ő látta el a többieket, még is fura érzéssel érinttette meg a fiatal fiú bőrét. A karmok szinte átjárták vállát, még a csontba is belekarcolva, ilyen sebet egy pajzs sosem szerez védi őt a pajzs, de most még sem tette. De mért?

E kérdéssel telepedett le ő is, a már horkoló bagázs mellé, elméjében újra felidézte az eseményeket. A kardja semmivé foszlott, de mint normális esetben a pajzs fent marad s védi őt, körül járja a gondolati képeket és akkor, ki tudja hányadik szemszögből feltűnik a válasz. Ellenfele támad, de a másik háromnak is van áldozata, Sou és a földön fekvő két férfi, kik körül ott ég a pajzs, megmentve őket a biztos haláltól. A fiúra tekint, ki minden szabály ellenére engedelmeskedett, aztán szembe találja magát a lila szemekkel.

- Mit kérdezzek?. – Ryuu kérdésre visszakérdezéssel válaszol, fura módja a beszélgetés kezdetének, főleg egy ilyen esemény után.

- Tudod te. … Már a faluban ott izzott a szemedben a kérdés, de még nem akartad feltenni. – Kapitány megütközve nézett a földön fekvőre, igen ott a kérdés, de nem tudja akar e rá választ.

- Mióta tegezel te … - terelné a témát, de a kitartó lila tekintet csak kérdéssel felel. – Mh rendben …- Dönti fejét Ryuu a fa kemény törzsének. – Olyan vagy nekem mint egy testet öltött lidércnyomás. Az arcod néhány vonása, a hajad és azaz idézet… Az életem egyik legkedvesebb személyét juttatod állandóan az eszembe. Erről nem t tehetsz, de értsd meg…

- Megértem! – A kapitány a fiúra nézett hitetlenkedve, megérti, ő, ugyan hogyan is érthetni. – Eve a nővérem volt. – Fordult háttal a férfinek, nem akarta látni a megdöbbent arcát. – Elment és nem jött vissza, igaz kicsi voltam, de még ma is emlékszem rá. Meg akartam ismerni azt aki miatt meghalta, azt akiért képes volt… Nem is merlek és nem látom benned az okot a miértre. De a döntésem már megmásíthatatlan, te a kiválasztott vagy akit védenem kell. – Halkan szőtte a szavait, s éreztette nem vár rájuk választ. S hogy ezt nyomatékosítsa ki is mondta. – Nem kell felelned, inkább pihenjünk.

Több szó nem is esett azon az éjjelen, sem a következő napon, sem az azutánin. A társaság elcsigázva ért a következő faluba, hol még hírét sem hallották holmi kiválasztottaknak s pajzsoknak, nem hogy árnyaknak. Vagy ha ez utóbbi szerepelt is szavaik között, azok mesékbe voltak szőve, vagy rosszcsont gyermeket riogató intelembe.

A beszélgetés fonalai tova tűntek és az idő multával megfakultak, a Vörös, a Mimóza, az Első kapitány és a Pajzs immáron lassan hat hónapja járják a vidékeket s kutatják az árnyakat. Összeszoktak egy egészet alkotnak harcban és az azon kívüli életben is. Sou lett a csapat pótanyja főz, most, sebeket lát el és a harcokban mint kölykeit védő anya áll ki mindhármukért, Ryuuban a fagy engedni kezdett ezt érezte ő is. Minden egyes együtt töltött nappal közelebb került szívéhez a pajzs, aki a maga életvidám és néha fensőbb rendű megnyilvánulással centiről centire töri fel a szívét borító jeget. Mh a másik kettő meg megmaradt a jó öreg saját maguk által kifejlesztett stílusánál, a Vörös még mindig szó kimond és néha hamari, a Mimóza pedig még mindig hadilábon áll a szavakkal, de harcban egyre életveszélyesebben forgatja a pengét, már az ellenségre nézve.

- Nem e? Te én kitekerem az a liba nyakad! Szerinted a félfiak mióta hordanak virágkoszorút te anyaszomorí… - De a kitörni készülő globális veszekedést egy csengő nevetés szakította a félbe, az esemény egyetlen szemtanúja, Sou. Aki most mindkét társa teljes figyelmét élvezi, talán túlságosan is, mert a következő percben már csak az elillanó alakját lehet látni, ahogy lenszőke haja lobog a szélben és mögötte egy felpaprikázott kedvű lángvörös hajú –és már-már képő- egyén rohan, mindenféle válogatatlan szidalmazást kiáltozva. Végül azonban a szertelen ide-oda futkározásnak egy hosszú kar vetett véget, mi Mimózához tartozott és Sout fogta közre.

- Ne! Nee, úgy sem meritek. – Védekezne jóhiszeműen, hiszen ők tudják az egyik gyengéjét.

- Szerinted? – Nézett a Vörös barátjára, az cinkosul kacsintott és már tizenöt új szánkázott a fiú oldalán, akiből most nem önszántából, hanem kényszeresen tört elő a nevetés.

- Köhöm. – Köszörülte meg torkát a csapat ez eddig a környező erdőt járó tagja, mire mindhárman kissé zavartan álltak távolabb egymástól, de csak Soul volt még annyira fiatal, hogy elpiruljon. – Ha befejeztétek a játékot, akár indulhatunk is.

- Há persze! – indult meg a vörös, s egyhamar a földön heverő táskák, batyuk a hátakra kerültek és a kis társaság tovább állt. Immáron sokadik napja nem találkoztak az ellenséggel, de ez nem adott okot rá, hogy színlelt békébe ringassák magukat.

- Ha ez utána hegy után, még egy jön akkor én ünnepélyesen felakasztom magam.

- Halljátok? – Az út egy sziklásabb részén haladtak, immáron követve a nap nyugvó útját, mikor a veszekedésbe belehasított a vékonyabbnak tetsző hang. Mindenki csak felvonta a szemöldökét, mit is hallhat ez a kölyök, aztán egyre tisztább lett a morajlás és zubogás.

- Ez egy folyó lesz. – Adta meg a választ a kapitány, de akkor már Sou előre is futott, alakja egy lanyha kanyarban eltűnt. De hamarosan ismét előbukkant ahogy a többiek utolérték őt, de a fiú nem éppen túl biztatóan meredt társaira.

- Fogalmam sincs ezen, hogy jutunk át. – Mutatott lefelé, a mélyben örvénylett a kegyetlen irammal alázúduló víztömeg, éles sziklák s a táv a túlparthoz messze van, hogy ugorva megtehető legyen az áthidalás.

- Nincs más megoldás. Kerülünk. –Ezzel el is indultak lefelé, óvatosan haladva a kiélezett sziklák között. Mi nem volt könnyű, szűk volt a járható rész, így a széles bakancsok rendre elakadtak.

- Hem, bagoly mondja verébnek. – Persze, az apróbb káromkodások valahogy sikeresen elviselhetőbbé tették az utat, míg egy ponton kénytelenek voltak megállni. Rájuk esteledett.

- Nincs tűzifa, se meleg kaja. Én mondom ha hazaértünk elevenen megnyúzok valakit. – Morgolódott a vörös.

- Nocsak Will öreg koma, Nihilen még is csak elbűvölt kerekded bájaival.- Kapcsolódott be beszélgetésbe Ryuu is. Mit meg kel említeni egyre gyakrabban fordul elő.

- Na de kapitány, azok a formák! – Elrévedő tekintettel bámul az ég felé, rózsaszín felhőkben úszik a Vörös.

- Elárultad magad. – Nevet fel Sou és csatlakozik hozzá még az oly hallgatag Mimóza is és meglepetésként még maga a kapitány is.

- Jöttök ti még az én kardomnak! – Fenyegetőzött áll komolysággal, majd a levegőbe szippantott. S vele egy időben a fiú is meggörnyedt, már mindenki ismerte a jelet. Ryuu azonnal mellé térdelt.

- Sokan… Túl sokan.- Emelte fel a fejét. – Megpróbálom gúzsba kötni őket, de akkor..

- Most nincs helye vitának, mögöttem maradtok. – A sziklafalhoz hátráltak a két kalandor Ryuu mögött kapott helyet, míg legelöl Sou állott, lassan emelte kezeit mutatóujjához társult a középső, míg a többi tenyere felé hajolt szorosan. Az ujjak imához értek össze, majd szétcsúszva a jobb megállapodott mellkas magasságban, míg a másik nyújtott karral oldalra vágódott és elhangzott a szó. A levegő vibrálni kezdett s az érkező árnyak, már e csapdába futottak bele, porrá égetve magukat, de nem voltak ostobák. Az első roham multával vártak.

- Szépet és minél több dögöt sodorjunk magunkkal! – Tiszta értelmes mondatok hagyták el Mimóza ajkait, ahogyan kardja markolatát erősen szorította. Mindhármukban felcsendült a harcra hívó szó, már csak a jelre vártak. S mikor a fal leomlott a bestiákkal indultak meg, s össze csaptak, a sötétség hírtelenjében lepte el a sziklákat elrejtve azok alattomos csapdáit. A két kalandor derekasan küzdött vált vállnak vetve, s új szablyáik már kellő sikerességgel kaszabolták le a szörnyeket, akik viszont fogyni nem akartak. S csak néhány centire folyt a másik közdelem, mi kiegyenlítettebb volt, sok elképzelni is túlzás hány árny hullott a mélybe a kiválasztott kardjától és hányan hulltak hamvaikra a pajzs erejétől. De kis csapat már megszokott harci rend szerint harcolt, a kalandorok akár ruhájuk feláldozásával is de tüzet csiholtak erre adott lehetőséget a páros. S a bevált taktika most is sikerrel kecsegtetett, de valami még is történt. Sou a semmitől rogyott térdre, mintha ledöfték volna, fájdalmas meglepettségében viszont nem engedte szerte hullani élő varázsait. Talpra állt, még ha lábai inogtak is, csak egy vörös árnyat látott elsuhanni. Pillanatnyi csend, s egy újabb roham, mit elsöprőnek szántak, de belebuktak az árnyak s visítva hullottak porba.

- Még nem! Vi…- De a kapitány szavai bent akadtak a lélegzettel együtt, a vörös pap ott állt Sou mögött, nyaka elé kardot tartva.

- Hát nem kegyes a sors, drága barátom? Látom új pajzsod van, de szőkékről nem tudsz leszokni igaz.

- Minden bizonnyal, látom örülsz a találkozásnak. A-aa-a Én letenném azt és megmaradnék a helyem, mert a végén még csinos kis csíkot húzok e bájos nyakra.

- Hogy mit? Lássuk csak. … Csak beköszöntem, a falutokban már tudnak rólam, gondoltam ildomos köszönteni a régi barátokat. Hiszen oly régen nem láttuk egymást. – A kard megmozdult, de nem ejtett sebet csupán ruhájánál fogva rántotta hátra a fiút, ki magatehetetlen zuhant hátra. – Hoppá!

- Te mocskos…- De e szavakat Ryuu már futtában nyilatkoztatta ki, s gondolkodás nélkül vetette magát a mélybe.

- Micsoda bolond. – Nézett a vörös pap a sötétben eltűnő foltokra, majd maga is távozott. Csak a két értetlenül álló kalandor maradt odafent, de pillanatnyi habozás után ők is a szakadék széléhez siettek.

- Nem tudom, nem tudom. De reménykednünk kell … Muszáj. .. Beköszöntött a háború…

A víz sodrása kegyetlen volt s Ryuu érezte a fenék kemény érintését egész jobb oldalán, de még így sikerült megpillantania a néha felbukkanó, de legtöbbször elmerülő fiú testét. S csak midőn azon volt, hogy utol érje, hogy megkaparintsa a törékeny testet reménykedett. „Add hogy éljen!” ezt harsogta fejében, minden idegszálával ezen volt, de hiába, ahányszor megközelítette a vizes kelmék kicsúsztak ujjai közül. De a kitartásnak jutalma van s végre a ruha ujja megakadt karvédője csatjában s szilárdan tudta megtartani a testet, mi élettelennek tűnt. A part messzinek, szinte elérhetetlennek tűnt és a mentőövül szolgáló ág recsegve tiltakozott a súly ellen, minél élesebben reccsent annál közelibbnek tűnt a part. Végül azonban hideg víz loccsan a forró arcba, ahogyan az ág megadta magát s levált a korhadozó törzsről, s ismét száguldottak lefelé. Hosszúnak tűnő időn át csak hullámok tajtékja, s arcba tapadó szőke tincsekből állt a világ, végül a vad vágta szelíd folyássá gyengült, hideg simára csiszolt kő érintette a sajgó tagokat. Megálltak. Ryuu kétségbe esetten próbált partra evickélni, de egy ilyen fürdőzés kiveszi az ember erejét, de megtette partra vergődött karjaiban a fiúval.

- Kérlek .. Sou! – Lihegte, ahogyan a pajzsot a köves partra fektette, mellkasa fölé hajolt, de saját zihálásától és erős szívverésétől nem tudta megállapítani ver e még a másik szíve. Figyelte a mellkast, de az csak nem akart emelkedni, előre hajolt és a rég látottak alapján cselekedett. Ajkai a másikéhoz értek, mindkettő fagyos volt, de a levegő átáramlott, egyszer majd még egyszer. De semmi!

- Ó kérlek ne csináld ez! – Rántotta fel hirtelen az élettelen testet, s rázni kezdte, akárcsak egy rongybabát. – Nem, nem vehet l még egyszer tőlem! Hallod?!! Nem engedem! – Sötét hajáról alácseppenő vízcseppekbe sós könnyek is vegyültek, s már nem maradt más csak egy elkeseredett ölelés. De ekkor a másik tüdeje megadta a választ mélyen s fuldoklón köhögött fel. A másik legnagyobb megkönnyebbülésére, ki azonnal visszafektette s várta, hogy a lila tekintett rá szegeződjön. Nem is kellet sokat várnia.

- Ne beszélj! Pihenj. – Ryuu a tőle telő legnagyobb kedvességgel simított végig a fárad ifjonc arcon.

- Fázom … nagyon fázom. – Mondani sem kellet volna, hiszen egész testében remegett. De a kapitány magára hagyni nem akarta, s száraz ruhával sem rendelkezet. Így hát megvált felsőétől s Souét is kigombolta és hozzá bújt szorosan, amennyire csak tudott.

- Nem lesz semmi baj, pihenj csak. – Csitította az önkéntelenül is hozzá bújót. Régi emlékek elevenedtek meg benne. Egy szőke vékony alak, ahogy egyensúlyozik a tenyérnyi köveken, majd a mosolytól telt arc, ahogyan hátra néz. De a visszaemlékezés most nem fájt, valahogy más volt, elfogadott egy régi emlék. S Ryuu nem értette mi változott, majd egy pillantás mindent megmagyarázott. Tekintete végig suhant a törékeny vállakon, miket kósza szőke tincsek hálóztak be, az alvó arcon, magához ölelte szorosan. Megértette, az oly nagy hasonlóság eltaszította tőle a fiút, de most az eltelt fél év alatt szinte láthatatlanul lopta be magát a jeges szívbe. Szereti őt? Vagy csak azért érzi, mert oly nagy a hasonlóság? Ryuu érzelmei csapdájába került, s elátkozta a szerelmet, úgy érezte nem helyes, mit érez. A mellet sem, hogy Soul és ő egyneműek és ott van Eve. Az ő emlékét sosem gyalázná meg, még is úgy érzi, ezt már megtette.

A boldog érzelmek fájó nyomot hagytak benne, s ezt a Nap melege sem hivatott csillapítani. A kapitány mocorgásra ébred, elnézte a lassan ébredező arcot s ezzel együtt, teljesen elengedte öleléséből.

- Mint akit folyóba dobtak egy szikláról. – Fordul hátára a fú még lehunyt szemekkel, kell még néhány perc, hogy teljesen magánál legyen, de aztán váratlanul ül fel s túl hírtelen is. Megszédülve és szinte fülig elpirulva néz semleges területre.

- Hékás csak óvatosa! – Rivall rá emeltebb hangon, leplezve minden aggodalmat és maga is felül. – Nem óhajtlak cipelni…

- Ó egek, bár …Bár lenne nálam egy nádpálca, hogy elverjem a segged. – Adta meg maát a férfi, miközben belebújt ingjeibe s nehézkesen talpra áll. – Próbálj meg felállni. Sou megpróbálta, elsőre nem sikerült, de másodjára már megállt a lábán.

- Kicsit kóvályog a világ. … De. .. De nem vészes. – Ellenkezik a szúrós pillantás láttán.

- Majd nem megyünk sokat, remélem az a két idióta. – Megtorpan, lehet, ők már halottak?- Elindult lefelé. Induljunk.

- Rendben. – Sou észrevette a pillantás s ő is erre gondolt, de bizakodó volt. Útjuk egy darabon zökkenő mentes volt, igaz lassan haladtak, egyikük sem volt kirobbanó formában. Rájuk köszöntött a dél, majd a délután és az alkony is. Csak remélni tudták, ma nem kapnak hívatlan vendégeket, s valóban az éj eseménytelenül telt, majd beköszöntött a pirkadat is s ők ketten ismét útra keltek feledve éhséget és szomjúságot. De egy nap ismét elmúlni látszott s csupán csekélyke mérföldet tudhatnak hátuk mögött s ha ez nem lett volna elég mára Ryuut elhagyta ereje. Teljesen, titkolta, míg tudta, de teste feladta a küzdelmet s hangos puffanással érte el a földet. Sou riadalmára, de ő nem volt oly tehetetlen, értett a gyógyítás mesterségéhez, fekhelyet készítet a gyér fűből s aprólékos munkával oda húzta a számára tetemes súlyú férfit. Víz volt, már csak a táskája hiányzott.

- Kérlek, siessetek! … Nagyon magas a láza! – Sou megtett mindent mit tudott, első soron is megpróbálta meglelni a láz okát, mi nem más volt mint Ryuu jobb oldalán végighúzódó vágás, mi begennyedt. Ugyan kitisztította, de ez csak ideig óráig segít. Az este beköszöntött és feledhetetlenebb volt mint bármelyik csatával átvirrasztott.

- Eve, úgy sajnálom! … Már, már tudom ..- Sout félálomból riasztották fel e szavak. Ryutt magával ragadták lázálmai, hol ott félig nyitott szemmel pásztázta a sötét környéket, olykor megállapodva a fiú arcán, s ilyenkor beszélt is.

- Úgy sajnálom. … Tudom, hogy kérted ne tegyem.. De megöltelek…Megöltelek! Annyira sajnálom.- A könyörgés kiáltássá hangosult, mint ahogy a szelid ölelésre nyúló karok vad kapálódzásba kezdtek. S mindezzel a fiú egyedül nem boldogult, hiszen a szavak nem csak kiejtőjének fájtak, hanem neki is. A pirkadat halált ígért a nap végére, de még is reményt hozott, ahogyan két viharvert alak bontakozott ki a reggeli félhomályból, kik elé a fiú szaladva indult. S a érkezők örömujjongásba kezdtek, de arcukról lefagyott a mosoly, mikor tudatosult bennük a valóság.

- Ej nagyon nincs jó bőrben!- Állapította meg a Vörös, miközben a kis kondérban már különös illatú főzett rotyogott.

- Nem lesz semmi baj…- Higgadtan szólt a fiú, bár már maga sem tudta mi lesz a dolgok vége. Egy óra, majd kettő telhetett el míg a főzet késszen lett és léggé lehűlt, ám a beteg makacsan nem akarta magához venni a gyógyírt.

- Ez nem lehet igaz, egy csepp sem ment le a torkán. – Bosszankodott a Vörös kétségbeeséssel. Majd egy kéz lendült az orra elé, mibe átadta a kupát. Sou Ryuu fölé hajolt.

- Ryuu … Ryuu ébredj! – Szólította most először nevén a kapitány a fiú, lágy már-már nőiesnek tetsző hangon, a pillák lassan nyíltak, de az ajkak zárva maradtak. A fiú kortyolt a gyógyitalból, de le nem nyelte, előrehajolt s ajkai érintették a másik láztól égőt, a lágy kényszer megtette hatását, a folyadék átiramlott és sok másik korty követte, míg a kupa ki nem ürült. A két kalandor csak merőn nézett, nekik ez eszükbe sem jutott volna, de a Mimóza tovább látott mint barátja, egy gyógyítóban nincs ennyi gyengédség, másként érte volna el az orvosság beadását.

- Már csak várnunk kell. Vörös figyelnél rá egy kicsit. – A kérésre határozott bólintás volt a válasz, a seb immáron forró víz által lett kimosva s a gyógyszer is dolgozik már a szervezetben. Innentől már minden rendben. Sou lesétált a már sebesen folyó patakhoz. Lépteit valaki követte, s ez a valaki hamarost meg is szólalt.

- Mimóza? Már.. már hogyne szeretném. – Nem fordult a férfi felé, elég volt a vízben hullámzó árulkodó tükörképére néznie.

- Áltatni áltathatod magad, de egy barátnak ne hazudj. Látszik rajtad, ahogyan Even is látszott. Ő bánt igaz?

- Igen és ez nem helyes, már az érzés sem helyes .. az meg, az meg pláne nem, hogy féltékeny vagyok a halott nővéremre.

- Sou a szerelem ilyen, tele van fájdalommal, mert minden út tüskékkel van kikövezve. De ez a fájdalom eltűnik, ha viszont szeretnek és

- Ő sosem fog engem úgy szeretni. Csak Evet látja bennem, az este. Mikor lázálmai voltak, ahányszor meglátott mindig tőle kért bocsánatot

- Hát ez a baj? – Mimóza átölelte a fiút, mint öreg tanító a nagyvilágba küldő tanoncát. – Beszélj vele az érzéseidről

- Nem! Ki van zárva, jó ez így is, hogy csak mellette lehetek. – Bontakozott volna ki az ölelésből, de nem engedték, fáradt volt, hiszen alig pihent az elmúlt napokban.

- Hidd el rendjén lesz minden és mi nem az érzései, vágyaid iránt fogunk megítélni. Sokat tettél önzetlenül, jó ember vagy és ha egy férfi iránt érzel szerelmet, hát az csak is rá tartozik. A te boldogságod neked fontos. Ezt ne felejtsd el. – Az ölelés megszűnt és a léptek nesze azt mutatta, Mimóza visszatér a rögtönzött táborba.

Az idő megsegítette őket, s az Első kapitányt a gondos ápolás. Négy nap, ennyi telt el semmittevéssel, majd útra keltek és egy végül két egész hétbe került, míg haza értek. Sou úgy viselkedett, mint eddig bármikor, vidám volt s olykor kioktató és még csak nem is sejtette, hogy Ryuu kiolvasta belőle a bánatot. De nem kérdezett rá, nem akart rákérdezni, s a falujukban útjaik egy kis időre szétváltak.

Beszámolók sora vonult végig, felkészítések indultak meg, felderítők járták a vidéket és a hírek csak egyre elkeserítőbbek voltak, rengeteg falu vált a földel egyenlővé és rengeteg pajzs halt meg. Így nem is volt csoda, hogy a védők védelemre szorultak. De még az ilyen környezetben is képesek az érzelmek a felszínre törni és háttérbe kényszeríteni minden mást.

Ryuu figyelte a gyakorló pajzsot, még nem akart szólni, s mikor a varázs megbomlott is csak nehezen mozdult. Meg kellet fontolnia szavait és tisztáznia az érzéseit és ehhez azzal kellet beszélnie, akihez ezek az érzések fűződtek.

- Sou. Beszélni szeretnék veled. Fontos lenne. – Kezdet bele s mivel a másik bólintott, hát békésebb helyre vonultak.

- Nem, .. nem egészen. – Kezdett bele, d nem tudott végig a fiú szemébe nézni. – Kérlek míg beszélek ne szólj közbe – Megvárta a belegyezést s csak aztán folytatta. -Egy ideje másképp nézek rád, nem mint barátra. Először azt hittem ez azért van, mert… Mert annyira hasonlítasz Evere, de rá kellet jönnöm, hogy nem ezért … Szeretlek. Hanem magadért, külsőre hasonlítotok és talán bensőre is, de még is mások vagytok. Ő nem lett volna képes ennyi időt mellettem tölteni… megértem ha.. – A mondatában kezek érintése szólt közbe, s ahogy megfordult könnytől terhes szemekbe pillantott, de nem volt bennük vád. Mi több, mintha bú is kiköltözött volna belőlük, a fiú megemelkedett s szavak helyett cselekedet, megízlelték már egymás ajkait, de nem nyílt érzelmekkel. A csók az első lépés két szerető szív között, az első megnyilvánulás, ilyen nem lesz több. Ebben van meg a félelem a másik érzései iránt vagy éppen azoktól és a későbbiekben szövődő érzelmektől, de ugyan akkor benne van az akarat a másik iránti vágy is. Több szó nem hangzott el, megmaradtak csendben egymást ölelve. Nem voltak szavaik érzésikre, de nem is kellettek, így volt tökéletes.

De így nehezítették meg egymás létét is, s e fölött sem hunyhattak szemet. Csendes monoton rend szerint teltek a napok kiválasztott és pajzs együtt harcoltak, nem kerülték ki a tényt szeretik egymást, csupán aggodalmukat rejtették el és csak az összhangra koncentráltak. Végül a hetedig nap estéjén a Tigris állott ki a tér közepére.

- Elérkezett a nap, hogy újra megütközzünk az árnyak seregeivel. Szörnyei erősebbek, de mi is azokká váltunk. Bízzatok a kardotokban és magatokban. Kiválasztottak vezetnek minket és óvnak, ahogyan Pajzsok védik őket. Ősi szokás, hogy a harcba indulót hű fegyverei kísérik, kard és pajzs. – Körbe hordozta tekintetét, sok száz ember tekintete nézett vissza rá, de csak keveseké volt remény vesztett. – Mikor szív hasad, születik meg az erő. S mikor az erő törik meg szív kell, hogy felébe kerekedj. Küzdj, hogy jobb legyen. Bíz, hogy sikerrel jár. Istenek vigyázó tekintete kísérje a hadba indulók léptét. – Emelte fel korsaját, majd annak egész tartalmát az égbe öntötte, hogy a vérvörös nedű vörös esőként hulljon a földre. Fejet hajtott és távozott, mint ahogyan minden kiválasztott és pajzs is. Felkészültek, hiszen a következő este könnyen lehet az utolsó.

Egy ajtó nyílik csendben s a szobában lévő fordul is már, az alak mosolyt csal arcára, mi viszonzásra talál. A kelmék lágyan suhannak, ahogyan az érkező átöleli a bentlévőt. E tett elmond mindent, féltelek, szeretlek, veled maradok. Az ölelés lassan fordul át ölelkezéssé s csókok enyhe váltásává, de e éj nem buja szerelmeké, ezen éj a tiszta szerelmeké. S ahogyan az éj sötét leple tova száll már egyedül találja a nap sugara a kapitányt. Csendes ív, mit a nappal uralkodója megtesz, hiszen csend honol a földön is.

Szürkület homálya fedi be a tájat és a sereget, mi a nyílt színen várakozik, nincsenek fényes páncélok csupán éles kardok. Nincs dísz, sem pompa csupán a harc tisztelete. A Nap sugarai cirádás árnyékot húznak maguk után, ahogyan a völgyet alkotó magasabbik hegy csúcsa mögött a maga sajátos iramában bukik alá. Különös félhomály üli meg ezáltal a völgyet s felsejlik az oly kevesek által látott márványtemplom és kik annó látták most, még erőseb és biztosabb fogást keresnek fegyverükön. Ryuu viszont nem teszi ezt, ő az örök kivétel, s ahogy az egyenletes sorokból lassan kiválnak egyesek előre, mindenki elébe. Még egy utolsó pillantást szán a mélykék s a lila egymásnak, s mint egy jól begyakorolt tornamutatvány a pajzsok egyszerre keltik életre varázsaikat, mik összeolvadnak egy hatalmas egészet képezve. A sötétség beálltával a völgy erdői között megbújók is megindulnak, kardok helyett borotvaéles karmokkal, a láthatatlan pajzsnak feszülnek, de az nem enged visításuk rettegést hoz némelyek szívébe. De ismét néhány pajzs előrébb áll, mozdulataik gyorsak s dinamikusak szavaik robbanások erejével ér fel, Sou is köztük van. S ő az ki elsőként köti meg varázsát kiválasztottjával, megjelenik a kard kendővel a markolatán, majd egyre több hasonló földöntúli kard, lándzsa, bár és ki tudja hány féle fegyver. A harc egy újabb formában zajlik, erő feszül erőnek, mint ahogy test karddal s karommal szemben. Az áldozatok sem késnek, de az emberek még sem gyengék ügyesen és elmésen taktikáznak, az árnyak serege megfogyatkozni látszik, a félelem erővé kovácsolódott a halandók szívében és lelkekben.

- Ryuu a kehely nem kerülhet ki!- Hangzott a Tigris parancsoló hangja, az átkozott kehely, mi minden bajnak forrása. Egy lelket rejt, a káosz urának lelkét, ki elhozza az örök szenvedést, se élő se holt nem menekülhet előle. Az első kapitány bólintott és ahogy a két kalandor felzárkózott mellé, megindult előre s útközben Sou is csatlakozott hozzájuk. Néma futás volt ez, a szavak a kardoknak és a varázslatoknak maradta, de kis csapat hamar kénytelen volt lemorzsolódni, így már csak kiválasztott és pajzsa folytatták az utat. Megérkeztek, de Ryuuban élesen éltek a tizenegyynehány éve elmúlt emlékek.

- Nem! Veled megyek, már megmondtam egy fél évvel ezelőtt is. Együtt megyünk!

- Bolond kölyök. – Ryuu közelebb lépett, s ellenkezés ellenére is csókot kért és kapott. De aztán karja lendült s a markolt erősen csattant a fiú tarkóján, s azonnal eszméletét vesztette. – Bocsáss meg! Egyszer megérted. – Eresztette gyengéden a földre a testet, mint ahogy annak idején itt most sem volt egy szörnyeteg sem. Egy utolsó pillantást vettek a vékony alakra, majd belépett az ajtón s szinte lemásolva a múltat, az ismét bezárult mögötte. Folyosók milliói tárultak fel előtte, de már tudta merre kell mennie, zöld rézből vert minták kísérték útján. Majd a terem mibe ért, a két lépcsőfeljáróval, magasztos pompát árasztott, mintha nem is templom volna. Elindult hát felfelé, kezében acélból kovácsolt kardja, tudta, szüksége lesz rá, hiszen odafent várni fogják…

Eközben odakint, minden csitulni látszott az árnyak inkább csak feltartottak, mint sem küzdöttek, de a templom előtt Sou ébredezni kezdett, hírtelen ült fel. A felismerés megbénította az ajtó hűlt helyére bámult.

- Ryuu! – Körül nézett s már nem tétovázott megindult, másik bejáratot keresni, mire kisvártatva rá is lelt egyszerű törővarázslattal törte át az árnyakból képzett üveget, mintha sűrű olaj gomolygott volna, mi szemvillanásnyi idő alatt tűnt tova, akárcsak a fűst. Bár egy pillanatra tükrözte a varázs lila fényét, odabent sötétség fogadta az ifjút, de ettől nem hátrált meg, ösztönei vezették, át a folyosókon, termeken, mikor.

- Micsoda kifürkészhetetlen dolog a sors. Nem de bár? Ifjú barátom. – Szólalt meg a vörös pap, a káosz papja negédesen.

- Miről beszélsz? – Bukott ki a fiúból az első kérdés mi nyelvére szökkent.

- Ó ne aggódj, meg fogod tudni. – S már villant is a varázs, de néhány hét elég volt, hogy a fiú felkészüljön ellenne. S ez nem várt bökkenő volt a vörös pap tervében, elfintorodott. – Azt hiszed ezzel kitarthatsz? – De válasz nem érkezett. – Ó már értem! Szükséged van minden koncentrációdra. – Felnevetett, s még egy kicsit várt, hogy szavainak még nagyobb hatása legyen. – A nővéreddel könnyebb dolgom volt, szinte önként ajánlotta fel magát. Te nem gondoltál még a dolgokba bele, nektek pajzsoknak királyi életetek lehetne, ti is az árnyak véréből merítitek hatalmatok. – Csevegő hangja kígyóméregként járta át Sou testét és varázslata hamar meggyengül, nagyon is belegondolt ebbe, csak még nem akarta tudatosan elfogadni. De mikor rádöbbent hibájára már késő volt, csak egy erős ütést érzet…

A léptek koppannak a hideg márványon s a falakon fellobban, túlvilági kék lánggal világítva meg az újabb termet, de ez már a cél, az oltár előtt ál valaki a vörös árny. Arcán elégedett démoni mosollyal, majd lassan megindul kezében láncot csörgetve.

- Hallgass! Ne játsz a szavakkal, légy végre férfi és küzd meg vele!

- Ó én szívesen, de tudod égetőbb dolgot is van mint velem küzdeni. Hiszen akkor is hárman voltunk, neked nem hiányzik. – A pap kezében a lánc megállt, de a hang nem múlt el, minden újra lejátszódik. A láncok egy vékony testet kényszerítenek talpra, szőke tincsek hullnak előre…

- Ne..- Nyögte Ryuu, s csak nézte a láncon függő alakot, kereste a tekintetét, de nem találta, halott ? vagy csak eszméletlen?

- Ó kérlek! A végén még csalódom benned, légy férfi és öld meg szépen, hogy aztán az ő lelkéből kitelő idő után újból találkozzunk. – Ryuu tekintete megfagyott és örülté vált, nem akarta elhinni, amit hallott. Eve akkor ott nem halt meg árny lett belőle, de egész létét itt töltötte harcolva azért, hogy a világ békében élhesse életét. A percek peregtek, akár a homokszemek, s az elülni látszó lánccsörgés megelevenedik.

- Hát nem édes! Nos kedves, ahogy elnézem a te Ryuudnak sokk volt mára… - Sou a háta mögé sandított, amennyire csak a láncok engedték, a kehely ott volt közvetlen mögötte, majd a mennyezetre tekintett néhány perc volt csupán, hogy az égi hármak elérjék a kívánt helyet.

- Ryuu nincs más választásod. Egy ember nem számít, ha milliók élhetnek… - Kiabált a maga fensőbbséges hangján, de semmi eredménye nem volt és a vörös pap csak nézte a jelenetet elfojtott nevetéssel. – Ryuu ha szeretsz megteszed! Kérlek..!! – A lila íriszeket könnyfátyol lepte el, s a vékony kar hiába feszült a láncoknak, azok nem engedték. – Kérlek!! .. kérlek…

A káosz szolgája szólásra nyitotta volna száját, mikor egy újabb jelenet kelt életre a múltból, de másként Ryuu az oltár felé indult előre szegezett karddal, de mikor odaért mégsem tette meg, mit elhatározott. Remegő szemmel nézett a fiúra, kinek könnyei végigfolytak arcán, majd fájdalom veszíttet meg testét, mintha a döfés hátulról érte volna. Mellkasán Ryuu keze pihent a saját fegyverét idézte meg, mi kettészelte a kelyhet is.

- Ez nem lehet! Ez nem lehetséges! … - A pap sivító hangja halálsikollyá vált, s mint akárcsak a kinti árnyékszörnyek ő is hamuvá omlott. A templom ez egyszer nem oszlani, hanem omladozni kezdett, súlyos márványdarabok hullottak a földre összeszúzva az alant elterülő helyet. De az oltár előtt csak álltak, akard tova tűnt, a láncok engedtek s a pehelykönnyű testet immáron a kiválasztott tartotta.

- Megértettem, mi miért volt és megértettem kivagy … - Vonta magához óvatosan Sout. – A szárnyakat csak én láthatom. …

- Nem … nem hittem, …hogy valaha is … felismersz.. Mert a szarvakat csak én láthatom…

Az elhaló szavakat egy csók törte meg, s most, a hármak fényében fürdenek. Vérkönny hull, a vörös szemekből. ezüst könny a mélykékből, két elszakított lélek most a végzet óráján ismét egymásra lett…

A nap édes fényével beköszöntött, végignyalta sugaraival a harcteret, hold ok áldozat és sebesült feküdt, de minden ki élő volt örömtől ittas arccal tekintenek az ég felé, hol még látszik az égi vándor alakja, újra egymagában, hiszen a két vándorló hold az éjjel eltűnt.

- Biztosan túl élték. Reménykednünk kel …- Tekintett a két kalandor az éppen marad oltárra, min egy hófehér toll pihent.

Légy kegyes és megértő,
Ne rémíts, hanem láss,
Hogy ne a kényszer igazát halld,
Hanem szív igazát,
Mi egyé válik a valósággal.