A telihold fénye betölti a tenger hullámaitól áztatott fehér fövenyű partot. Csend honol, csak a hullámok halk, s egyenletes sodrását hallani, ahogy felszökkenve egy pillanatra birtokba veszi a szárazföld egy kis részét. Lassan az egyenletes hanghoz a szél, lágy, majd egyre erőteljesebb süvítése vegyül. Összekeverve a föld édes illatát a tenger frissítő üde sós illatával. A csillagok, mint megannyi kis mécses, tisztán ragyognak az égen, mi a mai estére a szél ellenére sem ígér vihart.

A föveny enyhén nedves homokjában kis lábnyomok formálódnak, s tova tekintve kirajzolódik e nyomok tulajdonosának kecses sziluettje. Az ember már apró lábnyomáról következtethet, bizony egy nem túl magas törékeny alakról van szó, kinek őzbarna szemében cseppnyi szomorúság csillan. Hosszú, talán akár térdéig is elérő, selymes haját a szél könnyen kapja föl, s játszik vele lágyan. Ruha, mit visel elrejti vékony alakját, mégis oly annyira különbözik minden a szárazföldön ismert anyagtól. Az ismeretlen ajkai, mik a málna színét őrzik, lassan megnyílnak édes dallamnak engedve utat…

- Ej komám! A kutyának sincs kedve kint lenni ebben a szeles időben- Hallatszott egy középkorú halász érdes hangja, miközben az asztala allat megbúvó kopójának fejét simogatta.

- Ahogy mondod, barátom. Ahogy mondod!- Helyeselt a kissé kövérkés fogadós, miközben egy poharat törölgetett el. Szükség is volt rá, hiszen a szél hideg lévén becsalta az embereket a melegséget, s a szél elől biztonságot nyújtó kis fogadóba, aminek persze az öreg fogadós csak örülhetett.

- Rumot az angyalát nekije hinye! Ne sörrel kínálj te zöld fülű.- Hallatszik egy, az ablaknál ülő idősebb férfitól, kinek két társa vele együtt mosolyog az asztaluknál üldögélő fiatal fiún. Kinek lángvörös arca elárulja, nem csak a képe fiatal, hanem még ő maga sem igazán kóstolt bele a férfiak iszákos pillanataiba. Az egyik dúskeblű pincérleány már hozta is a meg nem rendelt rumot, s biztató mosolyt küldött a piruló ifjoncra. Majd tova lépdelt a vendégek áradatán, hogy kinek vigye mit éppen megkíván, s a fogadóban is felelhető.

A kegyes isteneknek hála, e sűrű forgalmú éjszakán még a verekedősebb fajta úriembereknek is fontosabb, hogy biztos fedél legyen a fejük fölött. S csupán csak egy-két kétes külsejű egyén, búvik meg a fogadó egy-egy sötétebb zugában.

A pult már kopottas ám valaha szépen lakkozott lapjára egy pohár érkezik keményen.

- Ez jól esett!- Törli meg a száját az ügyeletes felvigyázó, ki csak egy kis szívmelegítőért tért be a Ficánkoló Rájához címzett fogadóba. De most indulnia kell, hogy ellenőrizze nem óhajte a szél magával sodori egy-egy rosszul kikötött csónakot, kisebb hajót.

- Aztán vigyázzon ám magára!- szólt a fogadós a távozó után, midőn eltüntette a pultról a lerakott poharakat, s a távozó megemelte éppen fejére tett kalapját, s ahogyan csak tudta gyorsan nyitotta, majd kilépte után becsukta a fogadó ajtaját. De még így is beszökkent a kinti jeges fuvallat, mire az ajtó közelében ülők megborzongtak.

- Ahogy mondod Garan, ez a szél is rosszat hoz. Figyeljétek csak meg…

Ezzel kezdetét vette a mostanában aktuális témául szolgáló fura időjárás. A halak és egyéb állatok fura viselkedésének gondos kitárgyalása. Amibe az ember bele gondolt. Tényleg fura, hiszen tavasz van. Ilyenkor a természet már bőven felvillantja megannyi növény csodáját. De most, ha valami elő is bújik, azaz éjszakai fagyban szinte maradéktalanul el is pusztul. Az itteni halászemberek már-már kezdik ezen dolgokat a mágusok, elfek és egyéb lények számlájára írni. S ezt néha szóvá is teszik, bár többségében tisztes emberekről van szó, akaratlanul mégis sokakat megbántanak…

Trohan, amint kilépett a fogadóból érezte kár volt kalapját fejére biggyesztenie, hiszen az szinte azonnal a szél játékszerévé vált. S ahogyan a bő vihar csak úgy mint a kabátot kalapját is ráncigálta. Kit ez nem izgatott túlságosan, A kalapját tekercsbe formálva kabátja alá rejtette, így enyhén őszülő szoros fonatba fogott haját célozta meg most a pimasz szél. De a nehéz fonattal jóvalta nehezebb dolga volt, mint….

- Az ördög vigye el ezt az átkozott éjszaká…. Hát ez meg mi a fészkes fenét művel?- Fedezett fel az őrjáratos férfi egy alakot ki a kövekkel feltöltött stég felé igyekezett, de éppen nem a legbiztonságosabb úton. Trohan elméjében végigcikázott a gondolat, hogy egy újabb bolond kölyök, de ahogy egyre közelebb ért azaz elképzelése, hogy egy fiú az megdőlni látszott. S egyre jobban szedte a lábát, hiszen a nők csak akkor merészkednek ide, ha öngyilkossági szándék hajtja őket.

- Hé te! Azonnal állj meg!- Rival rá, mikor már egész közel ér hozzá, bár ezen tettét szinte azonnal megbánta, mivel a vékony kis alak összerezzent, s meg is botlott. Trohan még ideében nyúlt a vékony karért, s így az ismeretlen csupán térdét sértette föl a durva sziklán.

- Nem megmondtam hogy állj meg! - szólt kedves, ám mégis dorgáló hangon, s tovább is fűzte volna szavait, de szembe találta magát a könnyfátyolos szemekkel.

- Mi a? .. Ne oh kérem ne sírjon!- Nagy darab ember lévén, s múltjáén mit oly nagy igyekezettel titkol szinte mindenki elől, nem tud mit kezdeni egy elkeseredett majdhogynem sírva fakadó lánnyal. Puha kezeket érez mellkasán, ahogyan a fiatal teremtés emígyen támogatva megáll két lábára.

- Jobb lesz, ha haza kísérem- S kézen fogva maga után vezetve az ismeretlent megindul, hogy legalább ne a veszélyes köveken álljanak. Bár ahogyan már a homokos fövenyen haladtak, elgondolkozott még nem is hallotta az ismeretlen szépség hangját. „Lehet talán néma?”

- Mond mért jársz ilyen hideg időben ide kint? S merre van az otthonod?- Tette fel a férfi a kérdéseket, ám érezte, ahogy érdes kezéből kicsusszan a puha hamvas bőrrel borított vékony kéz. Visszanézett az alakra, csak most vette szemügyre teljesen. Vékony és kecses, mintha csak a természet csodája lenne, az arca ártatlan és tiszta. S olyannyira kifejező, mint barna szemei. Melyekbe mintha újabb és újabb szomorúságot lopna valami. Valami amit képtelen elképzelni.

- Hideg? Neked mit jelent?- Jön váratlanul a kérdés, hangja nem a legnőiesebb ugyanakkor határozottan nem fiús. Egyszerűen pont alakjához illő.

- Hideg…Hát az -Kezdett bele a férfi bizonytalanul, s már már zavarta, hogy tekintetét képtelen elszakítani az előtte álló szomorú lélektükreitől. - Az, amikor fázom, értelem szerűen…-tekintetét hirtelen rántotta el, szinte érezte, hogy az idegen másképpen gondolja ezt- Mért neked mit jelent a hideg? – Saját magát is meglepte kérdése, talán évek óta nem váltott ennyi szót senkivel azóta a nap óta…

- Számomra? - ízlelgette a szót- Számomra azt, mikor egyedül vagyok, mikor tudom hogy hiába indulok bármerre egyedül vagyok, s ez az érzés bebújik a bőröm alá átitatja a csontjaimat és megfullaszt. Nem szeretek egyedül lenni…- A szél mintha meg akarná pecsételni e szavakat valami különlegessel, magasra sodorta a tenger kristálytiszta vizét, mely a nem oly messze álló kőgáton megtört, s a hold fényében ezernyi kristályként hullott a két parton állóra. S ez a látvány valahogy oly annyira kiemelte a mély türkiz színű ruhát viselő törékeny alkot a sötétségből.

- Fájdalmas szavak. – Szegezte a homokra tekintetét a férfi, majd hirtelen cselekedett. Ölébe kapta az ismeretlen, kit váratlanul ért a mozdulat még sem tiltakozott.- Bolond kölyök ha mezit láb mászkálsz ilyen időben könnyen megbetegedhetsz, főleg ilyen alkattal.- A férfi nem láthatta az apró mosolyt, mi az ölében tartott ajkain játszott, s később már maga Trohan sem tudta mért a saját szegényes kis viskójába vitte az idegent.

- Székem nincs, ülj az ágyra és ezt terítsd magadra!- Szólt erélyesen, s egy pokrócot nyomott az idegen kezébe, aki szó nélkül engedelmeskedett. Végül a kis kunyhóban lassan de biztosan víg táncot kezdtek járni a kis kandallóban a tűz egyre éledő lángjai. Fénnyel és meleggel töltve meg a kicsiny helységet. Mi valószínűleg egyszerre szolgált e kalandor ember számára hálóként, konyhaként, fürdőként, s még ki tudja hány helységként.

- Mi a neved? – Bökte ki végre a kérdését, hiszen már igazán zavarta hogy nem tudja rögtönzött vendége nevét. Ki egy még sosem látott mosoly közepette közölte nevét.

- Isuyaza a nevem és a tiéd?- Trohan pislogott párat, hogy biztos legyen abban, hogy a parton álló szinte megtört személy ül-e most egyik kopottabb pokrócába bugyolálva és mosolyog, akár egy kisgyermek ki cukorkát kapott.

- Trohan a nevem. Na és mond csak, hol vannak a szüleid, a családod, mert…- Már bánta hogy belekezdett, az a kedves mosoly olyan hirtelen vált fájdalmassá, hiába is próbálta takargatni.

- Nem…nem tudom.- Hallatszott az enyhén sírásra hajló hang, a férfi felsóhajtott, majd az ágyra is ült. Mit az is jelzett, hogy nagyot nyikkantak az öreg rugók, s a már kifeküdt szivacs is engedett jócskán a ránehezedő súlynak.

- Megértem ha nem akarsz róluk beszélni, majd beszélsz, ha akarsz. Na, de mond éhes vagy?- Kérdezte, s kicsit előrébb dőlt, hogy legalább egy hangyányit láthassa a pléd mögé bújtatott arcot. De oly nagyon nem kellet kíváncsiskodnia, hiszen az hamar elő került enyhe pírral színesítve a halovány barackszín bőrt, miután a kérdést követően halk ám el nem téveszthető hang hallatszott.

- Egy kicsit tényleg éhes vagyok. - Motyogta Isuyaza, s zavartan pislogott a nála jóval idősebb férfira, kinek arcán jóízű mosoly kereste a helyét. S talán fel is kacagott volna, ha még tudja hogyan is kell azt csinálni.

- A gyomrod korgásából ítélve egy elefánt sem kottyanna meg.- Mondta miközben felállt, s egy valamikor valószínűleg üvegezett szekrényke lehetett most azonban vastag vászon függöny takarja a polcokat. Miken régi, s megviselt tányérok, s mind különbüzők, melyből kiderült nem egy készletből valók. Egy bádog dobozkában pár evőeszköz is csörömpölt, ahogy meglökték kicsinyt. Két tányér került az evőeszközökhöz, majd a férfi kicsit megvakargatta tarkóját, elgondolkozott hova is tette a reggelről megmarad kásás edényt, mert hogy más nemigen volt otthon. Talán még egy fél szál szárazkolbász valamerre. Mivel ritkán evett itthon, nem is tartott sok élelmet magánál.

- Ha gondolja szívesen segítek?- Már állt is fel a Isuyaza, hogy segítsen ám a második lépésnél, elvágódott a padlón. Ami még önmagát is meglepte, nem lábai mondták fel a szolgálatot csupán összeütközésbe kerültek a hosszú pokróccal, mi nem engedett, mikor még szükség lett volna pár lépésre.

- Nem esett bajod?- Térdelt mellé nem oly sokára Trohan, hogy felsegítse vendégét. Aki a kérdésre nemet intően megrázta fejét, ezzel tudatva, hogy nem esett baja.- Ejh azt hiszem szükséged lesz valami normálisabb ruhára. ~A gond csak az, hogy amit én tudnék adni abba háromszor is beleférne és…~ Gondolatmenetét egy puha kéz az arcán szakította meg, s kikerekedett szemekkel nézett az előtte térdelő szépségre. Mert az volt, utazásai során csak az elf falukban találkozott hasonló egyszerű szépséggel. Talán ez a lány is egy félvér, s így érthető hogy nem szeret beszélni a családjáról. A kéz elvándorol arcáról, hogy Isuyaza térdén megpihenjenek, Trohannak egy pillanatra olyan érzése támad hogy ez a nőszemély tudja, tudja hogy milyen borzalmat követett el, akkor régen… De mielőtt ismét szívfacsaró merengésbe esne egy újabb, de már jóval követelőzőbb gyomor kordulás ütötte fel hangját, amire csilingelő kacagás volt a válasz. A férfi ismét kikerekedett szemekkel nézett az előtte térdelőre, ugyanis ezúttal nem az ő gyomra kordult meg. S Trohan enyhe pírral vette tudomásul, hogy bizony ő is éhes. Lassan összeszedte magát a földről, segített felállni vendégének is, majd csendben megterítettek, s közben a kása is előkerült a vacsorához.

- Nos akkor ma itt alszol… Gondolom?- A burkolt kérdésre egy félszeg igenlő bólintás volt a válasz, mire egy nagyobb szekrényből vastag bunda került elő, s egy-két takaró. Trohan az ágytól tisztes távolba rendezte be ágyát, hiszen úgy illik, hogy a hölgy aludjon az ágyban. S a kényelme érdekében a rozoga rugós ágyat is kibélelte egy szőrmével. Majd halvány mosollyal nyugtázva, hogy valóban igen csak kényelmes lett mindkét fekhely, majd a még mindig asztalnál ülőhöz szólt.

- Kész is a fekhely. Ideje nyugovóra térni!…- Várt, majd egyik szemöldökét feljebb vonta, s egész közel lépet az ülő, s félig az asztalra boruló alakhoz. Nem érti miért is nézi, talán nincs szíve felébreszteni hisz úgy néz ki nyugodt az álma. Csak nézi az egyenletesen szuszogó alakot, végül minden mozdulatára külön ügyelve felemeli, s az ágyhoz hátrálva, ott óvatosan lefekteti. S mint akárcsak egy gondos szülő betakarja, de nem képes szabadulni az ágy mellől, a nyugodt gyönyörű arc marasztalja. De végül erőt vesz rajta is a fáradtság, s szinte csak eldől fekhelyén, máris alszik….

Minden lángol, tűzben ég. A szél süvölt, kegyetlenül tép válogatás nélkül a lángokba avagy a fedet, fedetlen meggyötört holttestekbe. Még néhányan élnek, ó a szerencsétlenek… Még élnek! Egy ház omlik össze, egy másikból hosszú éles sikoltás, ég. A szerencsétlen még él, s a tűz nem kegyelmez pontról-pontra falja fel a még élő emberi testet. Lovak patáinak dobogása, miért most jönnek mikor már késő? Mért most? De nem, nem segíteni jönnek, egy gyermek alig öt éves, volt. A hideg fém könnyen hatolt át vékony testén…

- Trohan úr ébredjen! Trohan ébredj!- Szólal meg egy hang olyan kedves, a férfit kirángatja álma szörnyűségéből. Verejtékben fürödve, felhevült testtel ül fel, s arcát tenyereibe temeti, szemeit égetik a ki nem hulló könnyek. Sírni akar, de nem tud, már nem tud, elfogytak könnyei. Puha karokat érez maga körül, gyenge karokat még is most úgy ölelik mintha csupán eme öleléssel a világ össze bánatától, szenvedésétől képes lenne megvédeni. De mégis, Trohan szívébe megnyugvás költözik, végül gyengéden húzza le magáról az ölelő karokat.

- Sajnálom! Nem egy fiatal…- A szavak fennakadnak ajkain, fiatal lány? Nem, nem lány, aki mellette térdel, s pár pillanattal ezelőtt védőn ölelt egy fiú. Hiszen most keze Isuyaza mellkasán pihen, nem tudja mire vélni a dolgot. Talán pont tanácstalan meglepettsége sarkalta cselekvésre a fiatal teremtést. Amilyen gyorsan tudott felállt, s az ajtóhoz szalad, igen szalad, bár bizonytalanul nyitott ajtót, de végül kilépett.

- Isuyaza várj! VÁRJ!- kiabálta üvöltötte a szavakat, s már maga is rohant. De mért? Több mint 20éve, több mint 20 éve nem bánta ha egyedül hagyják, vagy hozzávágnak valamit, le melákozzák. Immáron húsz éve nem érdekli, mikor, hogy bántják meg testileg vagy lelkileg, de most…

Ismét a tenger, ott voltak Isuyaza futott elől, akárcsak a menekülő vad, csendesen, s rémülten. S mögötte Trohan, akárcsak egy vadász bőszen kiáltozva erőteljes mozdulataival. Vajon megmenekülhet-e most a vad a vadász elől? A vékony alak megbotlani látszik, s ez éppen elég ahhoz, hogy futásban lendülő kezét erős kezek ragadják meg. Nem. A vadász most elkapta zsákmányát. Trohan magához ölelte a vékony testet, ami hadakozott ez ellen, szabadulni akart.

- Eressz! Eressz el! Eresszzz! – Hiába való volt a fiú kiabálása, a karok szorosan tartották, a férfi hallotta, ahogy a fiú halkan sír. Nem akarta, hogy ez legyen, de elengedni sem akarta. Ám nem érezte a forró könnyeket, egészen mást érzett mintha apró üveg golyócskák potyognának a karjára. Érezte a fiú lassú remegést, ő tudta nem fázik, fél. Fél valamitől.

- Bocsáss meg, nem akartam hogy sírj!- Szólalt meg bűnbánóan, s óvatosan maga felé fordította a fiút, kinek arcáról egy könnycsepp hullott alá s lassan öltött formát, s fövenybe már egy igazgyöngyként pihen. - Ohh!- A fiú immáron teljes testében remegett, s a férfi is megértette félelme forrását - Ne félj soha sem árulom el a titkodat! - Magához húzta, s finoman, még is erősen magához ölelte a vékony testet, mit akár egy karjával is könnyen körül ért. így köszöntött rájuk a Nap fényesen ragyogó sugarai, mintha tudná, hogy az éjszaka végre valami jó is történt ezen a környéken…

- Ha szeretnéd, maradj mellettem, én ahogy tudlak megvédelek!- Szólalt meg hosszú hallgatás után Trohan, sziklaszilárd elhatározottsággal. Tudja érzi képtelen lenne kihasználni, vagy ártani e törékeny teremtménynek. Engedett ölelésén, hogy a másik ha szeretne a szemébe nézhessen. Nem is tévedett, a barna szempár az ő szürkéibe tekintett, s megannyi érzelem keveredett bennük. Félelem, óvatosság, öröm, vágyakozás…bizonytalanság, de mindezek ellenére bólintott, s a nap felé fordította tekintetért. Karjai mik eddig inkább csak kapaszkodtak a férfi ruháiban, most megmozdultak, hogy átölelhessék.