A horrorfilmeknek egy szinte már-már sematikus jelenetének képe bontakozik ki előttünk. Sötét szinte elvadultnak tetsző erdő szikár fái sóhajtva roppannak az őket ostromló szélben. Hegyek éles vonulatán átszáguldva kisebb - nagyobb köveket mozdítva meg, s taszítva le a sötétlő mélybe.
A farkas vonyítását is magával hozza. Kísértetiesen elnyújtva, szétzilálva ér be a völgybe, hol a ereszkedő ködöt igyekszik darabokra tépni. Úgy, mint a lágy, fehér füstöt, mi égő fának illatát sodorja mesze, pedig oly közelről származik.

A fuvallat elsüvít, rést keres az agyaggal tapasztott fák között, de nem talál. Talán dühtől vezérelve veszi célba az öreg tölgy lehajló ágát s kezdi cibálni, minek folytán a kényszeríttet ág élesen karcol az üvegtáblába. Mi dísze a faháznak. De bent semmi mozgás, látszólag. A kandallóban vidáman lobognak a karmazsinarany lángok, ontva magukból a meleget. Ám, ahogy táncolnak a lángok kísérteties formákat festenek plafonra, padlóra s a falakra is. De az árnyas kis sarokba a rémképek nem jutnak be. Mégis az ágyban fekvő hánykolódik, arca nedves, izzadság cseppek csillannak a félhomályban, takaró és lepedő szoros gúzsba fogták a vékony testet. Mi, hol erre, hol arra próbál kitörni, megfeszül, az ujjak szinte elfehérednek végül a párna is gyászos huppanással landol a földön.

Emberek mozdulnak. Egy nő sír fel, már nem bírja a látványt. Nem bírja nézni, hogy alig kilenc esztendős gyermekét immáron másod napja emészti a csitíthatatlan láz, szinte a remény is elszállt belőle. Csak ül az ágy szélén s figyeli a megfeszülő testet. De a kis házban, még vannak, nők s férfiak, boszorkák, mágusok. Mind megpróbálnak újra s újra segíteni, de eddig kudarcot vallottak. Gyógyító varázsok fénye gyúl s szűnik meg időnként. A vígan lobogó tűz felett fekete üstben gyógy főzet rotyog, és míg többek tüsténkednek, reménykedve. Egyvalaki megbújik egy sarok sötétjében, kezei ökölbe szorultak már rég, megindul s mint a nap sugarai által vetett árnyék úgy éri el az ajtót, a rozsdás fém enged az erőnek s utat engedve nyílik az ajtó, mit a távozó be is tesz halkan maga után.

Senki sem vette észre távozását, a bent lévők túlságosan el vannak foglalva így senkitől sem háborgatottan térhetett rá az erdő úttalan útjára. Ám valaki még is észrevette, kinek nem is volt túl nehéz, hiszen fent ült a kis faház tetején. Bár nem tartozott a bent lévőkhöz, s a láztól szenvedőt sem ismerte, mégis ott volt, mint ahogyan a szinte rohanva távozó férfi is.

Feltámad a szél, felkavarva a lehullott aranyban, vörösben pompázó őszi leveleket. A kecses test mozdul, mintha csak erre várt volna, s pillanatokon belül érte el a kavicsos földet, macskákat megszégyenítő ügyességgel. A kék íriszekben félelem és felismerés vegyes érzelme keveredett, ahogy megfordult, a halál már a falak közé költözött. De az ajtó az előbbihez képest középhangos nyikordulással tárult ki, utat engedve egy idős mélybarna köpenyt viselő nőnek. Az eddig tetőn pihenő csupán egy szegmensnyi ideig nézett az idős megfáradt lélektükrökbe, majd elindult, követve az előbb távozót…

Kövek pattannak a súlyos surranók alatt, ágak törnek a kíméletlen taszítástól, s egy-egy pimaszabb hiába is akad bele a hosszú ében tincsekbe, gazdájuk kíméletlenül rántja ki a komisz ágak fogságából. Magában forr és tombol, akárcsak egy kitörni készülő vulkán, s most hogy már minden élőt és holtat elátkozott, önnön magát átkozza. Mikor vállára egy kéz pehely súlya nehezedik, mit ösztönösen leráz magáról, és dühösen, fujtatva tovább lép.

- Bireferd…- Hangzik el a név a kéz tulajdonosától, s a férfi megtorpan. De csak egy pillanatra s tovább lép, ám neve ismét elhangzik a gyermekinek ható hangon, ám ezúttal válasz is érkezik.

- Drágán megfizet! Ezt garantálom, azok a pokolfajzatok égni fognak, ha kell minden vérre szomjazó átkozott dögöt felkutatok … Csak egy ártatlan gyerek, még csak egy kardot sem képes felemelni, mégis, hogy a fészkes fenébe gondolta, hogy kémkedik én… - Tört elő a vádaskodás, fenyegetőzés Bireferdből, s robosztusnak tekinthető alakja végre megállapodott, hogy öklével zúzhasson szét egy fatörzset. Mi ugyan megremeget, de el nem tört viszont idős s erős kérge lehántotta a férfi kezéről bőrét.

- Nem a te hibád, hogy odament…- Kezdte a fiatal, de a máskor barátságos barna szemek gyilkos pillantása hallgatásra késztette. Legalább is egy pillanat erejéig, majd maga is megmakacsolta magát, s a kék íriszek össze szűkültek, szúróssá váltak.

- Nem ilyennek ismertelek meg Bireferdo von Abarach. Az önvád és sajnálat itt most nem elég! És mint egy gyerekes is.

- Gyerekes? Mit tudsz te az emberekről, te igazán könnyen beszélsz, ha nem akarsz harcolni egyszerűen semmivé válsz és biztos távolból kémleled az eseményeket. Te akarsz kioktat…- A szavak éles tőrként hasítottak a levegőbe, a férfi beleadta szinte egész dühét, de szavai folyása még is fenn akadt. Az előtte állóra pillantott, aki zokszó nélkül állta a rászabadított haragot, bár a kék szemek szomorúan csillogtak. Egy régi kép idéződött fel a halandóban, pontosan az, mikor először meglátta a most is előtte állót…

Vihar volt, hűvös esővel és dermesztő széllel, varázslatai hanyatlottak nem volt képes megfelelő védelmet nyújtani a védencei számára, mikor feltűnt előtte egy réges-régi, de folyvást visszatérő álma. Egy lepkéről, mi úgy állt előtte, mint kölykeit védelmező anyafarkas, bár tudta elkalandozni most egyenlő lenne a halállal, mégis annyira vágyott pont ebben a pillanatban látni azt a képek, a pillangót és a belőle kialakuló alakot. Maga is csak a mindent elárasztó halvány ibolya színét idéző éles fényre figyelt fel. Az ellenségei az ismeretlen láttán futamodtak meg, és ott állt Bireferd előtt egy karcsú fiatal teremtés. Kék szemeiben elmerült, mintha tiszta forrásban tenné ezt, a szél lágyan kapta fel, játékra hívva a hosszú halványlila tincseket, s az enyhén kékes bőrt. De ez csak egy pillanat volt. Ahogy kirajzolódott az egyenes mellkason egy pillangó képe, úgy vált az idegen egészen szellemivé, mégsem féltek tőle, talán kedves mosolya ringatta az őt szemlélőket bizalomba s nyugalomba.

… Ez a kép fogadta őt, így látta először, s azóta társak jóban és rosszban, sőt tanítómesterei is voltak egymásnak. S most megértette, hogy amiket kimondott bár igazak is lehetnek, de sosem válnak valóra. Ennyire már ismeri segítőtársát, a férfi elmosolyodott.

- Ritka önfejű népség lehet a tiéd Layen.- Mosolyra mosoly volt a válasz, s a fiatalnak tetsző talán kortalan lény tet egy lépést, majd halkan megszólalt.

- A veszélyekre még mindig nem gondolsz, igaz? Vagy már fel is mérted, csak az engedélyemre van szükséged?- Kezdte, majd az eltökélt arcot látva, Bireferd már tudta, amit kimondott, így volt. Tudta jól a házban lévők nem okolnák őt, kivéve az anya, hiszen ő is ott volt mikor elmesélte a tervet, hogy osonnak és vegyülnek majd el az ellenség táborában. De kigondolta volna, hogy egy gyermek hallgatja ki őket, s miután határozott maradásra szólítják fel, megteszi azt, amit bátyára bíztak.

Készen volt már a válasszal, csak egyszerűen képtelen volt kimondani, elveszett a kék szemekben, mik csak úgy sugározták, bármi legyen is az ára, készen áll megtenni. S jól tudta, talán Layen segítsége az egyetlen, mi megmentheti a fiú életét, ujjai mi kissé kiengedtek a feszültség csökkenésével, most ismét gigászi erővel szorulnak össze, s a körmök vájta barázdák most ismét mélyebbé válnak. Nem szól, bólint. Bireferd hiába látja segítőtársa szemében a megkönnyebbülést, úgy érzi árulást követett el, lehunyta szemeit az érintést alig érezte mi arcát érte. Csak egy pillanat volt. Pillái úgy pattantak fel, mintha tűz riasztaná őket.

- Várj!- Kiáltotta, de már csak az elé táruló sötét sűrű erdő fáinak, s a messzi bokrokban megrezzenő állatoknak. Most nyoma sem volt habozás mozdulataiban, lábai emelkedtek s futásba lendítették a masszív kötésű testet. Talán életében nem futott még ilyen gyorsan, még is mintha folyton-folyvást ugyan azok a fák vennék körül, mintha csupán körbe-körbe futkosna.

Eközben a házban szinte minden változatlan volt. A kép nem változott mi Layent fogadta. Ám megjelenése riadalmat okozott a reményt vesztett asszonynak, de a többiek már ismerték, kik közül egy, egy idős nő megzavarodott értetlenséggel nézte a törékeny alakot, ahogyan egészen közel lép az ágyhoz. Míg az anya könnyei újból, mit kiapadhatatlan forrás táplált talán, eleredtek, kezeit ajkára tapasztotta, hogy zokogását csillapítsa, és csak tehetetlenül figyelt. Layen a maga kedves mosolyával tekintett a szobában lévőkre s a haldoklóra, majd halványkék bőrrel fedett ujjait a gyermek arcára tette, a szoba fényárban úszott elvakítva mindenkit. De a fényt eszelős ordítozás követte, kinek forrását mindenki ismerte, a kicsin fiúé volt. Az ajtó kicsapódik, felfigyelnek ugyan rá, de a fény még mindig oly erővel sugárzik, hogy emberi és talán más szem sem bírja.

Pillanatok teltek el így, majd a fény megszűnik szinte oly hamar, mint ahogyan keletkezett. Bireferd az ki legelsőként eszmél, s az ágyhoz rohan, súlya alatt csak úgy döngenek a padlóul szolgáló lécek. Értetlen néz le még maga is, de csak percek múlva észleli, hogy egy az övéhez hasonlatos szempár néz rá hasonló értetlenséggel.

- Felébredt..- Motyogja maga elé a férfi, mire az anya meghazudtolva eddigi állapotát, örömöt árasztó arccal, s immáron örömkönnyekkel borul kisfiára, ki értetlenkedve kérdez mindenfélét mi eszébe jut. Mindenki fellélegzik, megkönnyebbülten rogynak a legközelebbi ülőalkalmatosságra vagy csak borulnak a másik nyakába, kivéve egy valaki. Bireferd elhátrál az ajtóig, és már menne is.

- Ne menekülj!- Hangzik az idős asszony hangja, a férfi megtorpan.- Hidd el nem történt semmi baja, ő amúgy is csak egy..

- Csak egy mi? Eszköz? Ezt akartad mondani? Ezért különbözünk mi annyira, ha valakinek megvan hozzá a hatalma rögtön elvárjátok, hogy azt ész érvek nélkül a rendelkezésetekre bocsássa. - Mindenki ordítást várt, de nem, a megtermett férfi halkan beszélt, de annál vészjóslóbban csillogtak szemei. S bár most már nem csak az idős asszony lépet ki utána a házból, hanem még két személy, kiket barátjának tekint, kik hiába is próbáltak szólni leintette őket.

- Most pedig. Jobb lesz, ha hagytok elmenni. ... Inkább örüljetek az ostoba kölyö…

- Bire^ferd!- A hang hallatán mindenkiben szinte megfagyott a vér, s egy irányba néztek a tető felé, hol Layen ült és értetlen nézett le a mondhatni civakodókra. Látszott rajta, hogy a pár perccel ezelőtt történtek igencsak megviselték, de a fő, hogy még mindig létezik és nem pusztult el.

- Ez… Hogy az a! Még is mit képzelsz, így a frászt hozni az emberre.- Kelt ki magából Bireferd, bár csak tettetett bántottsággal és dühvel.- Jössz le, de rögtön onnét! – Parancsolta, mogorván.

- Nem értem, hogy képes Layen megmaradni melletted, egy igazi őstulok vagy!- Hangzott egy némiképp fegyelmezés szándékát sugalló férfihang, miközben az említett nem épp barátian méregette őt. Viszont a tetőről lassan meginduló lény látszólag segítségre szorult volna, ám erejéből nem futotta fizikai testet kovácsolni magából, így minden segédkéz csak áthatolt rajta s térden érkezett a földre.

- Azt hiszem egy kis pihenés nem fog ártani.- Szólalt meg, az őt bámulók megnyugvására, de nem állt fel, inkább kényelmesen elhelyezkedett.- Nem akarok pimasznak látszani, de mintha tartoznál, egy bocsánatkéréssel nekik.- Nézett Layen társára, ki kissé elhúzta a száját és.

- Bo.s..at.- Körülbelül ennyit lehetett kivenni a férfi motyogásából, de többet nem is vártak a morgós hegyi varázslótól. Halk nevetés ütötte fel a fejét, minek forrása a földön kuporgó kékszellemi lény volt, egy egész láncot indított el, mibe Bireferd is bekapcsolódott. Minden rendeződött, a fiú meggyógyult, az indulatok elpárologtak és még a sötét erdőre is, mintha sosem észlelt békesség telepedett volna.

Hetekkel később erre az esetre mosolyogva emlékeztek vissza, hogy egy pillanatra képesek legyenek feledni a szörnyűségeket, mik körül veszik őket. Emberek, egyszerű földművesek és szégyentelenül gazdagok, varázstalanok és varázshasználók, mind egymás mellet állva harcoltak azok ellen, kiket a föld mélye ontott. És bízz ebbe a csatába a sötét oldal hívei, ám az emberekre utalt lények is a jó oldalra álltak, hiszen az új lények az ő életüket is fenyegették.

Egy tábor, csupasz hegyek, megtépett sátrak, kardok halomba dobva, köszörűkövek szikrát ontó lázas munkája, gyógyítok sürgése egyik ép sátorból a másikba, vér, sebesültek, s a nyöszörgésükkel telt levegő, fellobbanó máglya, hol elesett bajtársak teste porlad hamuvá. Páncélok fémes hangja, fel-felhangzó ima suttogása, ez tölti be most a völgyben nyugvó tábort. Nyugvó? Már ha egy ilyen hely lehet nyugodt?!

- Jól harcoltatok! Most pihenjetek!- Érkezik a dicsérő szó egy régi ismerőstől, Bireferdtől. Mágusként megtiszteltetés övezi, még ebben a helyzetben is, de felnéznek rá és erőt merítenek belőle. Kitartósága miatt és hihetetlen stratégiai képessége miatt, most is, mint már jó néhány hete teszi, körbe járja a tábort.

~Mennyi áldozat és siker szinte semmi. Hol lesz ennek a vége? Áh Istenek, balgák áltatják a népeket, aztán a bajban magukra hagyják őket, vagy csak ebben látják szórakozásuk. Hiszen egy kezemen meg tudom számolni hány isten, nem abban leli örömét hogy szenvedést lát és vért áldoznak neki….~ Elmélkedett magában, miközben maga mögött hagyta a sebesültek sátrát, azt a sátrat, ahonnét már csak a holt testek jönnek ki, ha egyszer hordágyon bevitték oda.

- Nahra, mond csak nem láttad Layent?- Érdeklődött a baráttól, ki a faháznál próbálta megdorgálni finom szavakkal. A férfi felnézett, az éppen lángra lobbantott mágia tűztől, majd elgondolkodó arcot szavak követték.

- Már megint?- Lepődött meg Bireferd, mire a másik csak bizonytalanul megrázta a fejét. Egy biccentéssel köszöntek el egymástól, majd perceken át tartó séta után a marcona varázsló meg is pillantotta akit keres, Layen a távolba pillantott, de mintha messzebbre látna, alakja megtört volt, talán a sok harc okozta fáradalom miatt. 

- Hagy őt most. Gyere velem…- Szólt az idős asszony, s bár a férfi maradt volna, hogy felhívja magára társa figyelmét, de egy érzés késztette, hogy az idős boszorkával tartson.

- Remélem, jó okod van arra, hogy elrángattál!- Ellenszenve a nő iránt nem múlt el, mi akkor ott az erdőben beleivódott meg is maradt, s képtelen volt leplezni. Az idős asszony viszont csak leült egy kényelmesnek látszó sziklára megfáradtan.

- Ne vágj a szavamba míg beszélek. Kérlek!- Bireferd bólintott, s maga is elhelyezkedett, hogy még akár Layenre is felpillanthasson ki nem is volt oly távol tőlük.

- Északról és nyugatról nyugtalanító hírek érkeznek és nem csak a rejtélyes sötét hatalom miatt. Az istenek nem felelnek, egyre több papmágus veszti el erejét és maguk mágusok is és..- Az asszony lehelletnyi szünetet tartott.- Wihraber auxiliuma megszűnt létezni..

- Micsoda, hogyan és ..- Az idő s nő csendre intette a férfit.

- Haldoklik a mágia maga és az auxiliumok vele haldoklanak. Lethitea több mint egy millió éve megjósolta ezt. El jő a sötét, a mágia fellázad, legyen az halhatatlan, vagy halandó kezében. Végül elsöpörve a sötétséget megszűnik vele együtt minden teremtménye is.- Idézte fel a szavakat mik réges rég hangoztak el, de kitől meglepő értetlenséget és ágálást várnának, magába roskadva ül, és nézi a földet.

- Nincs mód, hogy megmentsük őket? Nem, nem csak Layenről beszélek, ott vannak még a többiek. Velünk harcolnak ennyit megérdemelnek. Nem… Nem hagyhatjuk, hogy ilyen egyszerűen elvesszenek, örökre. Nía tennünk kell valamit!- Állt fel tettre késszen, Nía elmosolyodott, de tudta nem egyszerű feladatba vágják fejszéjüket.

Újabb alkony köszöntött a megfogyatkozott táborra, Bireferd lassan végzett táborszemléjével és már szinte ösztönösen ment fel a hegyre a kiálló sziklához, hol az utóbbi napokban szinte mindig megtalálta Layent. Mint, ahogyan most is, ugyan ott ült s a távolt kémlelte, ahogy belevész a nap vörösébe, majd a teljes sötétségbe.

- Holnap minden eldől. – Szólalt meg váratlanul az auxilium, s kissé szomorkás tekintetét társára emelte, ki meglepetten nézett vissza rá.

- Ne térj ki a válaszadás alól.- Próbált erősködni, de nem járt szerencsével, így lehuppanva Layen mellé nekiállt a napi beszámolójának. Miben egy cseppnyi öröm sem kapott helyet, visszaemlékezett a halottakra kik már halmokban álltak, árasztva magukból a dögletes bűzt. A sebesültek, kiknek nagy része harcképtelen és a mai napi utolsó harc rémképei is visszatértek, miket hiába próbált elűzni nem sikerült. Mikor a mellette ülő átölelte, s nyugtatólag a vállát kezdte el simogatni, utoljára még gyermekkorában hagyta ezt édesanyának. Érezte könnyei napvilágra kívánkoznak, de visszanyelte őket, bármilyen keserűek is voltak.

- Minden rendbe jön. Hamarosan vége lesz…- Nyugtatta Layem Birefedet, s ahogy a nap utolsó sugara is eltűnt a horizonton pillanatok alatt sötétbe borítva a tájat, elindultak lefelé. Jószerével a mágus támogatta társát, ám miután fekhelyükre megérkezve Bireferd álomra hajtotta fejét, Layen otthagyta. Bár céllal, még is szó nélkül.

Fenn a sziklánál két lény, két auxilum állt, halvány ibolyakék és derengő vörös, de hamar odaért egy halandó is, kinek arcán könnyek folytak végig, megérkezve ölelné magához a vörös fényt árasztó lényt, de karjai áthatolnak rajta.

- Kérlek tarts még kis! Kérlek…- Zokogja a lány térdre rogyva, mire kit kérlelt elmosolyodva elé térdelt.

- Ne sirass! Érded léteztem, de önállóságot adtál nekem. De most, mennem kell. Én nem bánom, te se tedd, lélekben mindég veled maradok.- Szavai elhalóakká válták, majd fénye erősödött, felfénylett egy alakzat, végül minden elült. Csupán aprócska vöröslő csillámok úsztak még a széllel. Bakancsok nehéz dobbanása, nehéz anyag surranása és egy védő ölelés miben erős karok zárták közre Layent. A lány még mindig zokogott, de megértően nézte Bireferdót, ő még megteheti, hogy átöleli azt, akivel éveken át együtt kelt, feküdt, harcolt.

- Ígérd meg, hogy holnap elengedsz!- A férfit szíven ütötte a kérés, de mit tehetett? Nemet akart mondani, de jól tudta békével akar elválni, így hát öleléséből engedett, s mosolyt erőltetve arcára.

- Megígérem, ha itt lehetek.- Layen bólintott, s viszonozta a gesztust átölelte társát.

A nap vérvörösen izzó korongként emelkedett lomhán az égre, fényével elárasztva minden felhőt. Szinte azt a hitet keltve minden felpillantónak, hogy vérzik az ég, vagy talán csupán a földi tükörképet mutatja meg? Ki tudja, mindenki érezte a változás szelét, elhalt a távoli kardok csengése, megszűnt a harc.

Fent a sziklán két alak sziluetje rajzolódott ki, egy ki állt, megtermett alakjával, s egy ki ült törékeny alkatával. Layen egy kedves gyermekdalt dúdolt, de érezte már nincs sok ideje, már felállni sem lenne képes. Szomorú volt, hogy mennie kell és itt kell hagynia Bireferdet, de boldog is volt. Számára a lét nem úgy méretett mint egy ember számára, életre hívták mert szükség volt rá, s ott volt mindig ha kellet, de ezek után már nem lesz rá szükség. Egy egésszen másféle kor kezdődik meg, miben a mágiának nincs, és nem is lehet szerepe. Lassan halvány ibolya fény áradt testéből, szellemivé vált.

- Köszönöm, hogy voltál és hogy veled lehettem! Ég…- Layen búcsú szavait szavak kántált egymásutánja törte meg, Bireferd már ismerte két napja, a varázst mivel megmentheti társa életét. De az éjjel tudatosult benne, hogy saját akaratából Layen nem maradna, így először és utoljára hazudott neki.

- Nee… Áruló! Árulóó! – E szavak hagyták el utoljára az auxilium ajkait….

- ÁRULÓ!- Hangzott a faházban a kiáltás, mire többen mozdultak a földön, különösen egy valaki. Szinte szétszakítva hálózsákja zipzárát ugrott ki belőle és ügyetlenűl botladozva ért az ágyhoz, hol addigra már ülő helyzetbe tornázta magát egy fiú. Arca izzadságban úszott, akárcsak egész teste a vékony póló teljesen rátapadt. Hosszú ében tincsei csapzottan, a sok forgolódástól gubancosan hullottak vállára.

- Istennek hála, Allen már azt hittük …- Az elsőnek érkező fiú habozás nélkül ölette magához a most feleszmélőt és már a másik két alak is kikászálódott fekhelye fogságából.

- Hála istennek!- Hallatszott egy lány hangja s lassan már az ágy szélén is állt, némiképp még aggódó pillantásokat vetve a fiúra.

- Jól van, jól van… Allen minden rendben?- Kérdezte aggódva Bill, ahogy elengedte öleléséből Allent és kereste a tekintetét. De ő csak nézett némán maga elé, keze mellkasán pihent, ott hol a ruha alatt egy pillangót ábrázoló motívum húzódott.

- Bireferd…- Suttogta maga elé, mire a többiek egymásra néztek értetlenül, majd a fiút nézték, kinek tekintete megkereste az ablakot és az azon túli világot. ~Felébredtem! De te nem vagy itt, hazudtál… De mért, mért ha tudtad örömmel távozom?~ Haltak el a gondolat hangjai a néma csend lepte szobában.